sokkot kaptam

Kuala Lumpurt már négy napja elhagytam, de még nem jutottam oda, hogy Siem Riep-ről írjak, aminek több oka is van, de ezekről később… Egyébként örülök, hogy gyarapodik az olvasótábor (ennek ellenére kicsit félek is attól, hogy a levelemnek az „irtó vicces blog” tárgyat adni nem volt jó ötlet, mert néhányan azt hihették, hogy csak egy simán vicces blogot küldök körbe, és nem azt, amelyikben az élményeimről írok; azért ha tudtok valakit, hogy érdekelheti, viszont a levelem elkerülte a figyelmét, akkor pls értesítsétek, köszi).

Szóval ott folytatódik a történet, hogy szept. 20-án hajnalban 3:15-kor keltem és indultam Siem Reap-ba az AirAsia irtózatosan olcsó fapados légitársaságával, de a check-in-nél volt egy kis fennakadás: a srác nem akart beszállókártyát adni, mivel nem volt Siem Reap-ból szóló visszajegyem. Azért nem estem nagyon kétségbe, mert láttam, hogy mással is szívózik, de mégiscsak el kellett mennem a főnökéhez, aki némi akadékoskodás után végül megadta az engedélyt (azóta sem értem, hogy mit akartak ezzel az egésszel, szárazföldön is bármikor el lehet hagyni az országot, ahhoz meg nyilván nem lesz visszajegyem).

Emiatt volt bennem egy kis félsz a határbelépéstől (schengeni tagország állampolgára lévén már egészen elszoktam ettől az egész hajcihőtől), amit csak tetézett, hogy egy üvegecske borocska meg a már ismert pálinkácska is nálam volt, és nem tudtam eldönteni, hogy ezt most bejelentsem-e a vámosoknak, de végül is az egyszerűbb megoldás mellett döntöttem :-)

És az eredmény engem igazolt :-). A Siem Reap-i nemzetközi repülőtéren az első a vízum megszerzése volt, ami vicces körítéssel történik: egy irtó hosszú pult mögött ül vagy 15 emberke, mindegyik egyenruhában. A vízumigénylő papírral, a fényképpel, az útlevéllel no meg 25 dodóval oda kell battyogni az első emberhez, aki átveszi a dokukat. Ekkor az ember átsétál a pult másik végéhez, ahol az utolsó emberke, miután megérkezett hozzá az útlevél a vízummal, átadja azt az ott várakozónak. A két esemény között mindegy 5 perc telik el, ezalatt az egymással dimcsi-dumcsizó hivatalnokok mindegyike vagy aláír, vagy pecsétel, vagy ellenőriz, vagy bejegyez, de mindenképpen csinál valami fontosat a dokumentálás érdekében.

A reptéren már az „Adam Burgermeister” felirat várt, amit egy mosolygós khmer úriember, nem mellesleg tuk-tuk driver tartott a kezében. A tuk-tuk egy olyan riksa, amit nem emberi erővel vagy kerékpárral, hanem motorral vontatnak. Annyira népszerű a tömegközlekedést gyakorlatilag teljes mértékben nélkülöző SR-ben, hogy az ember 10 lépést nem tehet meg anélkül, hogy egy tuk-tuk-os le ne szólítaná, vagy át ne kiabálna az utca túloldaláról. De az itteni közlekedési szokásoknak majd egy külön fejezetet szentelek…

A lényeg, hogy – egyébként minden nyugati turistához hasonlóan - királyoknak beillő kényelemben érkeztem szállodámba, ami összehasonlíthatatlanul jobban felszerelt a KL-i hajlékhoz képest. A külön fürdőszoba és a szokásos bútorok mellett TV és hűtő is van a szobában. És nem mellesleg csaknem a felét kell fizetnem egy éjszakáért, ami pénzben átszámítva 8 dollárt tesz ki. Az ösztöndíjambőó hosszú távon sajnos nem futja ilyen fényűzésre, ezért napokon belül új helyet keresek, ahol olcsóbban is meg lehet szállni (Katherina, a német partnerem a projektben pl. havi 50 dollárért száll meg egy khmer családnál).

Hatalmas különbség KL-hez képest, hogy itt már nem vagyok egyedül, egész kis kolónia vesz körül, ami nagyrészt magyarokból és németekből áll, de a társaságban mindenféle nemzetiség megfordul. A szűkebb csapatot most röviden bemutatom, mert róluk a későbbiekben is fogtok hallani: Katherina (alias Kat) a német tandempartnerem a projektben, vele már a két előkészítő szeminárium során Németországban, ill. Csehországban megismerkedtem. Bócz Péter (alias Boca) a koordinátorunk a RAF részéről, elsősorban ő képviseli hivatalosan a szervezetet, felelős értünk, és tartja a kapcsolatot Magyarországgal (Blogcíme: http://vilagcsavar.blog.hu/). Martoni András (alias Martonyi András) az első Glenie volt Kambodzsában még 2006-ban, tehát ugyanazon keretek között csak egy másik projektben vett részt. Idén januárban a sors kifürkészhetetlen útjai visszasodorták őt Kambodzsába, hogy egy nemzetközi projekt közösségfejlesztésére felelős munkatársa legyen Koh Ker-ben. Blog: http://martoniandras.blogspot.com/. Barátnője Tóth Eszter (alias Eszti – de nem vagyok benne biztos, hogy ő is így gondolja :-)), aki besegít a közösségfejlesztéses projektben, szívja magába a khmer kultúrát és nem mellesleg intenzíven blogol: http://teszti.blogspot.com/. Nagyon jó kis társaság várt itt kint, az első este csaptunk is egy ’buy one get one free’ „barang” bulit.

Welcome drink - mellettem Boca, majd András, Kat, Eszti

A barang kifejezés a khmer nyelvben többjelentésű szó: az első gyarmatosítók után franciát is jelent, de mint tegnap megtudtam, minden más fehérbőrűt is, akik számukra ugyanúgy néznek ki: nagy az orruk, nagy a szemük, fehér a bőrük, és magasra nőnek. És tényleg, még a KL-i repülőtéren összetévesztettek engem azzal a sráccal, aki az alábbi kép bal alsó sarkán látható. Szerintetek????

Az egészségem szerencsére 100 %-os, Siem Reap ilyen szempontból egyelőre nagyon biztonságosnak tűnik. Viszont megérkezésem óta küzdök az időeltolódás miatti átállási nehézségekkel – tegnap is csak hajnal négykor feküdtem le, pedig előtte való este azt hittem, hogy már rendben leszek. És hát már megint kettő óra… Szóval még javában az akklimatizálóság időszakát élem, mindenféle szempontból: minden nap egy új szórakozóhelyet fedezek fel, egy-egy új khmer ismerőssel beszélgetek néhány mondatot, gasztronómiai ínyencségeknek beillő ételeket és italokat kóstolok meg és próbálom értelmezni a körülöttem folyó eseményeket, a dolgok működését.

Azért is írtam a címben, hogy sokkot kaptam, mert jelenlegi érzéseimet és gondolataimat megvizsgálva egy kisebbfajta kulturális sokk szimptómáit vélem felfedezni, ami valószínűleg teljesen normális ebben a helyzetben. Azért persze nem olyan vészes, meg szerintem elég komoly mennyiségű ingert vagyok képes feldolgozni, de azért ez is szerepet játszik abban, hogy megérkezésem óta nem jelentkeztem. Szóval most éppen pakolom helyére a dolgokat meg megpróbálok minél adekvátabb információkat szerezni a látottakról, úgyhogy az még egy ideig el fog tartani, amíg megállapításokra jutok. Remélem győzitek kivárni :-)

Addig is az elmúlt három nap legfontosabb történéseiről röviden: beszereztem az itteni élethez legszükségesebb kellékeket – egy mobiltelefont a hozzá tartozó helyi számmal, és egy kerékpárt kosárral, dinamós lámpával meg csengővel. Azt is tudom már, hogy hol olcsó a kaja és hogy hol lehet napközben pihizni meg internetezni, esetleg más barang-okkal találkozni. Már csak egy olcsó szállás elfoglalása van hátra, no meg némi ruhanemű várárlása (Eszti javaslatának megfelelően tényleg nagyon kevés dolgot pakoltam be a zsákomba, úgyhogy már két mosáson is túl vagyok) és akkor az alapok hosszabb távon is le vannak rakva.

Csak hogy legyen valami képetek az itteni életről, küldök néhány fotót, különösebb komment nélkül egyelőre:

pálmafaliget

Esős évszak kellős közepe

mindennapi

Sivatha Boulevard

a hotelekkel és bárokkal szemben - a Siem Reap folyó túloldala

jelenlegi szállásom (na jó, ebben csak egy szoba  :-)

A település központja - Old Market

Házak az Old Market szomszédságában

a Siem Reap folyó

A Funky Munky bár teraszáról