Jó reggelt Kambodzsa!!!

Vasárnap reggel hét óra van, mikor ezeket a sorokat írom, tegnap átköltöztem új, fenntartható (pénzügyileg legalábbis) szálláshelyemre, ahol több barang önkéntes is lakik havi 100 dollárért fejenként, ami nem rossz, tekintve, hogy az ivóvíz ingyen van, amire amúgy napi uszkve 1 dollárt kellene költeni. Odakint csendesen esik a monszuneső (idén állítólag viszonylag kevés eső esik, amit el is hiszek, a saját szememmel láttam, hogy otthon májusban már jól kieste magát), a háziak (merthogy home-stay-ben lakom) már háromnegyed hatkor talpon voltak, magamat pedig annak ellenére sem tudom a korán kelők közé sorolni, hogy három óra előtt felébredtem, és azóta sem tudtam elaludni. Átkozott egy jetlag (időeltolódás miatti fáradtság). Na nem baj, ha elkezdődik a suli (vagy holnap, vagy egy hétre rá, erről még nincs biztos info), akkor csak beáll a szervezetem. Addig meg zombulok kicsit, bár úgy tűnik, hogy itt a trópusokon mind a táplálék, mind az alvásigénye alacsonyabb az embernek. Inni viszont akkor is kell, ha nem vagy szomjas, mert észrevétlenül szökik a víz a szervezetedből… Még talán annyit, hogy bár kezdetben nagyon ízlettek az új és könnyű ázsiai ételek, azért tegnap már igen erős vágyat éreztem, hogy egy jó csirkepaprikást vagy csülkös bablevest egyek. Mindegy, állítólag át fog állni a szervezetem (mondjuk nagyon nincs is más választása, mert eddig még egy magyaros éttermet sem fedeztem fel a környéken :-).

Úgy döntöttem, hogy ma az itteni emberekről fogok írni. Ez nem csak a khmereket, azaz a kambodzsaiakat foglalja magába, hanem az itt dolgozó barangokat is. Nyilván az első benyomásaimat tudom csak megosztani veletek, tehát ez biztosan árnyalódni fog a későbbiekben, úgyhogy tessék csak szorgalmasan olvasni a blogomat a későbbiekben is :-)

Szóval ami megérkezésemkor kifejezetten rosszul esett (nagyrészt ezért lett előző bejegyzésemnek címe a „sokkot kaptam”) az az, hogy a barangok és a helyi khmerek társadalma eléggé elkülönül. Az első pár napban a többi magyar és német önkéntessel jártunk el kajálni, iszogatni meg dumálni különböző helyekre, és közben nem nagyon kerültem kapcsolatba helyiekkel. Egy kicsit olyan volt, mint a gyarmati időkben lehetett, vagy mint az Angol beteg c. filmben. Aztán most már azt gondolom és úgy látom, de legfőképp remélem, hogy aki nem turistaként száll meg itt pár napra, és ráadásul még nyitott és érdeklődő is, az azért képes kapcsolatokat kialakítani a helyiekkel is. A khmerek ugyanis általában nagyon kedvesek, nyitottak, és közvetlenek, és mindig lehet találni valakit, aki - jobban vagy kevésbé jól, de - beszél angolul. A múltkor pl. csak úgy kerekeztem az új bringámmal a városban, mindenféle különösebb cél nélkül, csak hogy lássam, érzékeljem azt, és egyszer csak mellettem termett – szintén bringával – egy kissrác, és megkérdezte, hogy merre megyek, aminek egy laza beszélgetésbe torkollott, aztán egy ponton ő jobbra kanyarodott, én meg balra. Kat belevetette magát az ismerkedésbe, úgyhogy tőle mindenféle izgalmas és hasznos információkat meg lehet tudni (német gyakorlatiasság jellemzi), én azonban még nem kezdtem el komolyabb beszélgetésekbe belefolyni. Valahogy még szoknom kell a közeget. A lényeg, hogy úgy látom, azért vannak kapcsolódási lehetőségek a helyiekkel, és ez az egyik, ami miatt kijöttem, úgyhogy valamelyest megnyugodtam. A két társadalom közti – elsősorban anyagi - különbség azonban továbbra is szembeötlő és zavaró. Na mindegy, erről később nyilván okosabb dolgokat is le fogok tudni írni.

Nagyon szimpatikus viszont, hogy a nyugatiak komolyan foglalkoznak segélyezéssel az országban, mégpedig mindenféle szinten és formában. Találkoztam már középkorú ausztrál önkéntesekkel, akik éves szabadságuk részeként három hétre ide jönnek angolt oktatni, ismerek olyan iskolákat, amit egy amerikai magánember támogat és tart fenn, no és ne feledkezzünk meg a „német hadsereg”-ről sem, ahogy Boca hívja őket: a Weltwaerts program keretében csak Siem Reapban mintegy 10-15 német fiatal (18-22 éves) dolgozik önkéntesként különböző civil szervezeteknél egy éven keresztül. Pont ma hajnali három és négy óra között fogalmaztam meg az egyik német önkéntes lánynak, hogy egyre jobban tisztelem a német és az angolszász társadalmakban azt, ahogy egymásért, a kevésbé tehetősekért, magáért a közjóért magánemberként tesznek valamit – legyen az mégoly apró vagy kevéssé professzionális dolog is -, és nem csak a „hivatásos” szervezetektől és állami intézményektől várják a megoldást. Nagyon sokat számítanak az ilyen jellegű segítségek, és nem mellesleg sokszor nem is csak a konkrét segítség az ami számít, hanem a szolidaritás megélése és megtapasztalása. Ebben a tekintetben a megítélésem alapján kezd javulni a helyzet Magyarországon is, de azért bőven van még mit tanulnunk.

És ha már szolidaritás, akkor egy kis életkép Kambodzsából is, ami szerintem nagyon érdekes és sokat elmond a helyi kultúráról, társadalomról: az egyik nap szokásos helyünkön ebédeltem épp Bocával az Old Market egyik kifőzdéjében/éttermében, az egyik belső asztalnál. Amíg az ételre vártunk, három kissrác jött be karperecet meg képeslapokat árulva, ami ebben az esetben nyilván nem a jó üzletről, hanem az adományozásról szólt volna a mi részünkről, mivel semmi szükségünk nem volt a cuccokra. Nem vettünk tőlük semmit, úgyhogy egy-két jópofa vicces trükkbe torkollott a találkozás, de távozásuk után megjegyeztem Bocának, hogy milyen érdekes, hogy a tulajdonos engedte őket az étteremben viszonylag rámenős módon árulni, méghozzá. Boca válasza felvetésemre az volt, hogy valószínűleg működik a társadalmi szolidaritás, és a kicsit tehetősebbek nem állják útját ennek a pénzszerzési módnak, mert tudják, hogy mások egyébként nem tudnának miből megélni. És ez a magyarázat elég valószínűnek tűnik nekem is.

Azóta próbálok hasonló példát felkutatni otthoni tapasztalataimból…

Röviden összefoglalva: érdekes, tanulságos már ez az első hét is, és várom a folytatást  :-)

És remélem, hogy jól sikerült otthon az idei NaHáT teljesítmény-túra, gondoltam ám rátok, és sajnálom, hogy idén ki kellett hagynom, de ez a családban lassan már kezd hagyománnyá válni…  :-)