2010. október 30., szombat

Változnak az évszakok…

Nahh, úgy tűnik, tegnap este beköszöntött a hideg évszak (dry cold season).
Először az tűnt fel, hogy Piap, az An család egyik fia (az ő homestay-ükben lakunk) tegnap este az Angkor Famous nevű helyen, ahol fél dolcsis söröket és másfél dolcsis koktélokat iszunk arra panaszkodik, hogy fázik… ???  Mi van, de hát még mindig legalább 22-23 fok van. Aztán Kat, aki napok óta érzi, hogy bujkál benne valami betegség, szintén kijelentette, hogy igenis hideg van, és éjjel már fázott, annak ellenére, hogy ruhástul aludt (ami eddig egyikünkre sem volt jellemző). A hazafelé úton a bringán ülve Boca is megjegyezte, hogy „végre, nem izzad le a hazafelé úton”, és valóban, az éjszaka nem volt meleg, már lefekvéskor magamra húztam takarómul szolgáló óriási fürdőlepedőmet, amit eddig legfeljebb a hajnal közeledtével tettem meg.
Hogy mennyire hozzá lehet szokni az adott ország időjárásához, arra álljon itt két példa. Az egyik kulturális antropológus évfolyamtársam mesélte, hogy egy hosszabb időre kiment Kanadába, ahol folyamatosan fázott. Ez eddig rendben is van, ám az egyik este elfelejtette magával vinni a kabátját, egy szál pulcsiban várt valakiket az utcán, és azt hitte, hogy mindjárt megfagy, de tényleg. Túlélte, és onnantól kezdve már nem fázott többet Kanadában (mondjuk gondolom a kabátját sem hagyta otthon többet J ). A másik sztori Viktor unokatestvéremhez kapcsolódik, aki hamarosan meg is fog látogatni engem, hogy a siem reap-i misszió végeztével felfedezzük Dél-kelet Ázsia néhány országát. Ő tavaly is megfordult már itt, akkor Laoszt, Kambodzsát és Burmát (Mianmart) járta be. Amikor két hónapnyi kalandozás után hazaért, valahogy nagyon nem esett neki jól a hideg, úgyhogy az apukája panaszkodott is, hogy nem lehet győzni a fűtést pénzzel, mert a korábban megszokott hőmérséklet már nem elég a világutazónak…  :-)
Visszatérve SR-re: azért még nem kezdték el hullatni a fák a leveleiket, és az emberek sem kezdtek el téli sapkát meg kesztyűt vásárolni. A napi középhőmérséklet ebben az évszakban sem lesz alacsonyabb 25 foknál. Tapasztalataim alapján az eddig gyakorlatilag teljességgel hiányzó légmozgás is megélénkül ebben az évszakban, ami kissé nehézzé teszi a kerekezést, no de a Dunakanyarban nevelkedett börzsönyi tigrisnek ez meg sem kottyan. A most beköszöntött száraz hideg évszak november és december hónapokat öleli fel, hogy aztán felváltsa a száraz forró évszak, az áprilisi nem ritkán negyven fokos melegekkel, amit aztán a már ismert esős évszak követ május-júniustól kezdődően egészen októberig. Hát ilyen ez a trópusi éghajlat.

2010. október 26., kedd

8 nap mix

Tegnap este egy német és egy ausztrál lánnyal vacsoráztam, és – mivel a „német néplélek” bizgeti a fantáziámat, kérdeztem, hogy mi a németek sikerességének a titka? Miért sikerült a 20. század elejére komolyabb fejlettségi szintet elérniük, mint a szomszédos franciáknak, vagy a fél világot uraló angoloknak? Azt válaszolta, hogy talán azért, mert a németek ha dolgoznak, akkor dolgoznak, nincs lazsálás, nem hagynak félbe dolgokat, ha valami a feladatuk, azt a lehető legrövidebb idő alatt a legprecízebben elvégzik. Én úgy fogalmaztam meg, hogy komolyan veszik a feladatukat meg magukat, amivel ő is egyetértett. Akárhogy is, érdekelnek ezek a németek, úgyhogy nemsokára – reményeim szerint – oda is el fogok látogatni egy hosszabb időre.

Most azonban Kambodzsában vagyok. Az elmúlt hét eseményeinek taglalása során elkerülhetetlenül, már egyből az első helyen megint csak előkerülnek a barangok, azaz a nyugatiak.
Múlt hét szombaton Kat és a Peace Cafe csapata a World Food Day alkalmából a Wat Dam Nak templom szerzeteseivel közösen egy rendezvényt szerveztek, melynek célja, hogy felhívják a figyelmet a Kambodzsában még mindig égető problémát jelentő éhezésre, alultápláltságra, valamint a még mindig igen magas gyermekhalandósági rátára. (a gyermekhalandósági ráta 124 haláleset/1000 élve születés, a gyerekek 40 %-a krónikusan alultáplált, a lakosság egyharmada „bizonytalan élelmezési körülmények” között él, és a teljes lakosság 26 %-a alultáplált).
A figyelemfelkeltés mellett célul tűzték ki azt is, hogy néhány helyi, az éhezéssel nap mint nap szembesülő család számára adományokat gyűjtsenek, valamint hogy szolidaritásukat fejezzék ki. Ez volt az első ilyen jellegű kezdeményezés a városban, és szerencsére több médium is képviseltette magát az eseményen. Rám a hivatalos fotós szerepe hárult, íme néhány kép:

Az adományok
a szervezők
az egyik család
egy másik család
a Heal the World c. szám közös eléneklése

A másik meghatározó élmény a hétvégén a Hotel Rwanda c. film megtekintése volt. Az alkotás az 1994-es ruandai népirtásnak állít emléket, igaz történetet feldolgozva. Amikor Magyarország figyelme elsősorban a Szarajevói ostromra és a boszniai genocídiumra összpontosult, akkor Ruandában a hutu többség a tutsi lakosság mintegy felét, és a népirtásban részt venni nem hajlandó „mérsékelt” hutu lakosságot, egyes becslések szerint összességében mintegy egymillió ember életét oltotta ki alig több mint három hónap leforgása alatt. Ez percenként hét ember legyilkolását jelenti. Ezt a tébolyult időszakot mutatja be a film, melyet a száz leginspirálóbb film közé is beválogattak. Mindenképpen érdemes megnézni, de utána ne tervezzetek esti programot…

A suliban rendben mennek a dolgok, a héten a hulladékkezeléssel foglalkoztunk. Rina tanárnővel (alias Kat-tel, az én nevem meg „Hey teacher” vagy „Sorry teacher”) egyre jobban belejövünk a tanításba, de néha még érnek azért meglepetések, pl. hogy ki mit értett és mit nem, meg hogy mennyire keveset tudnak otthon a szavak megtanulásával foglalkozni (magyarul többször el kell mondanunk ugyanazt, ügyesnek kell lenni, hogy fenntartsuk a motivációjukat és a motivációnkat, de alapvetően nagyon élvezem ezt a tanítás dolgot). 

"Hey Teacher!"
 Az egyik nap a tanítás végeztével tanúja lehettem az iskola új, thaiföldi partneriskolája növendékei táncbemutatójának. A diákok és a meghívott előadók hagyományos khmer táncokat adtak elő, aminek egyszerű a magyarázata: a partneriskola diákjai és tanárai khmer nemzetiségűek. A történelem során Közép- és Kelet-Európához hasonlóan Dél-Kelet-Ázsiában is jól összekeveredtek a különböző nemzetiségek.

tradicionális khmer zene és tánc

az Apsara-nak öltözött táncosok
Péntek este pedig elmentünk egy táncos szórakozóhelyre, az Angkor What?-ba, ahol a többi nyugati turistához hasonlóan keményen nyomtuk a denszt hajnali négyig. Már nagyon hiányzott egy kis buli, mert eddig jobbára csak iszogatós-beszélgetős-világmegváltós estéken voltam, ami szintén nagyon jó, de ez máshogy jó, és jó volt, úgyhogy most nekem is jó, meg remélem, hogy nektek is.
magyar-német: 2,5:2,5

2010. október 17., vasárnap

Vénasszonyok nyara és rakott káposzta helyett

Többen kérdeztétek, hogy milyen az időjárás Kambodzsában.
Hát először is meleg van, de nem olyan vészes. Egy melegebb nyári nap otthon durvább tud lenni az itteni időjárásnál (legalábbis a mostani hőmérséklettel összevetve, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy áprilisban azért 40 fokig is felkúszik a hőmérő higanyszála ezen az éghajlaton). A páratartalom meg biztos magas, de azért nem annyira durva, mint azt korábban elképzeltem. Kiérkezésem előtt azt gondoltam, hogy időnként olyan lesz kicsit, mint egy pálmaházban, vagy egy szaunában, hogy alig kapsz levegőt, és az izzadság nem párolog el a bőrödről. Mondjuk vannak olyan napok, amikor a ruha nagyon nem akar megszáradni a mosás után, és a hátizsákom is spontán penészedésbe kezdett a szoba közepén, ami azért jelez valamit… Összegezve a dolgot: légkondi nélkül is vígan el lehet élni itt, de a ventillátor azért nagyon jó találmány :-)
Szeptember és október a két legcsapadékosabb hónap. Ha egy héttel ezelőtt írtam volna ezt a bejegyzést, akkor azt írtam volna, hogy esőkabátra semmi szükség, mert csak minden második napon esik, és akkor is csak 10-40 percig, amit akárhol ki lehet bekkelni. Az időjárás előrejelzés ezen az éghajlaton teljességgel felesleges foglalkozásnak tartottam. Azóta kicsit megváltozott a véleményem… Az elmúlt héten olyan monszunesők estek, hogy a szállásadó családom kecójának alsó szintjét, az utcánkat, sőt még a suli udvarát is elöntötte a víz. Ezen persze senki nem akad fenn itt, tavaly az egész belvárosi rész víz alatt állt egy hétig. De most már legalább tudom, milyen az a monszuneső. Néha ott ragadsz egy fél napra valahol, mert nincs kedved kimoccanni a helyről, néha vállalod a bőrigázást, néha meg csak egyszerűen élvezed az esőt és játszol benne, kihasználva, hogy egy kicsit sem fázol.

home, sweet home...

utca, nem folyó

folyó előtte...


... folyó utána

végre vége a tanításnak

just :-)
 
Az ételekről is írok pár sort.
Imi – aki tavaly vett részt ugyanebben a projektben – azt mondta, hogy vega volt, mielőtt kijött, de itt rohamosan elkezdett fogyni, mert az itteni vegetáriánus ételek szerinte kevesebb kalóriát tartalmaznak, úgyhogy áttért a húsos kajákra.
Én ennek pont az ellenkezőjét éltem meg, azzal a különbséggel, hogy azért nem kezdtem el hízni… :-) A nagy melegben eleve nem kíván az ember annyit enni, a kajaadagok is szerényebbek, meg az ételhez való hozzájutás sem ment simán az utóbbi egy hétben, mert a nagy esők miatt volt olyan délután, hogy nem volt kedvem kimozdulni a kecóból. A hússzegény életmódra meg ideológiai okokból álltam rá, persze messze vagyok a dogmatizmustól, de azért általában húsmentes ételeket eszem. Az ideológiai ok pedig az, hogy az állattenyésztés környezetterhelése nagyon nagy, pl. világviszonlatban több üvegházhatást fokozó gáz kibocsátásáért felelős, mint az egész közlekedési szektor (!), és akkor még nem is beszéltünk az ezzel együtt járó vízszennyezéssel és az erdőterületek csökkenésével. Akit jobban érdekel a téma, itt talál infot.
Visszatérve a kajákra: általában finomak, egy csomó új kajcsit kipróbáltam, amiket fényképekkel is dokumentáltam. Aki már többfelé utazott, az tudja, hogy az országok között az egyik alapvető különbség a kenyér minősége. Olaszországban nem találsz olyan kenyeret, mit itthon megszoktál, de a németek ugyanígy hiányolják a jó kis barnakenyerüket Magyarországon. Itt ezt a kérdést egy huszárvágással el lehet intézni: nincs kenyér. Na jó, lehet, hogy van, de én még nem találkoztam vele, és a kifliszerű panigni-ket és croissant-okat sem nagyon tartalmazza az étrend. Persze lehet kapni meg szerezni, de alapvetően rizs alapú a táplálkozás. Ezt persze lehetett tudni előre, de amikor megtapasztalod, azért mégiscsak más. Az első dolog, ami nagyon el kezdett hiányozni kb. a második héten, az az otthoni koszt. Sok pénzt megadtam volna egy fincsi csirkepaprikásért (hmmm, még most is összefut a nyál a számban, ha rá gondolok). Aztán szerencsére elmúlt ez az érzés, és jóízűen falatozok a mindenféle rizsalapú finomságokból a helyi kifőzdékben.







 
És ha már étel, akkor ne feledkezzünk meg az italokról sem.
Szinte kizárólag olyan helyekre járunk üccsizni, ahol happy hours van (azaz akciósan adják a földi javakat). Ez kemény valutára átszámítva azt jelenti, hogy fél dolcsi egy pohár sör és másfél a koktél. Az anyagot persze nem spórolják ki semmiből. ;-)

Mennyiiii????

Dolce vita

2010. október 11., hétfő

Egy szakrális, egy profán

A múlt hét csak három munkanapból állt a suliban. A bemutatkozással kezdtük, majd beszéltünk arról, hogy mi is az a környezet, mi tartozik bele, milyen lehetséges csoportosításai vannak a környezetben fellelhető dolgoknak, és fő üzenetként elmondtuk, hogy a környezetben minden mindennel összefügg. Ezt persze saját készítésű rajzokkal is illusztráltuk. Az első hetet mindketten sikeresnek értékeltük, nagyon élveztük a tanítást, azt, hogy teljesen szabadon kreatívkodhatunk a diákokkal. Nyelvi és kulturális akadályok azonban egyaránt felmerültek: kevesen beszélnek jól angolul, sokan azt sem értették meg, hogy „Do you understand me?”, illetve a klasszikus frontális oktatástól eltérő módszerek alkalmazása is ismeretlen a számukra, úgyhogy az aktivizálásukon is dolgoznunk kell. Mondjuk nem csoda, hogy nincsenek hozzászokva az interaktív tanuláshoz, egy hatvan fős (!) osztályban ezt valóban nehéz megoldani. Egy osztály = hatvan fő, egy évfolyam = 8 osztály.

Miután adtunk a munkás hétköznapoknak, következett a négynapos hosszú hétvége. Ezt az „Ancestor’s Day”-nek, azaz az itteni halottak napjának köszönhettük, amit már több mint egy hete ünnepelnek, de a csúcspontja csütörtök-péntekre esett. Boca ismeretségének köszönhetően alkalmunk nyílt egy khmer családdal tölteni a pénteki napot, ami nagyon izgalmas volt a számomra.
Reggel 8-ra érkeztünk a házukhoz, amivel egy udvarban található házigazdánk, Nari sógornőjének az étterme, valamint a Nari és felesége, Pari által alapított magániskola. Nari műemlékvédelmis, Pari könyvelő, és az iskoláról annyit kell tudni, hogy havi öt dollárért tanítanak angolt, japánt és számítástechnikát a diákoknak. Az összeg felét a tanárok, felét a suli kapja, és a leginkább rászoruló 10-15 % diákot ingyen oktatják. Ez a koncepció nagyon működőképesnek tűnik, mert egyrészt 5 dollárt havonta azért a viszonylag szerényen élő családok is tudnak plusz oktatásra költeni, másrészt értelmes, hasznos tárgyakat tanítanak. Ennek köszönhető, hogy már második iskolájukat nyitották meg idén. Megérkezésünk után bemutatkoztunk, majd reggelivel kínáltak, aminek nagyon örültem :-)
Ezután bepattantunk a légkondis Toyota terepjáróba, és elmentünk egy közeli pagodába. Itt már javában folytak az ünnepi események. Először két buddhista szerzetest kerestünk fel, hogy rajtuk keresztül átadják az ősöknek a nekik szánt ételt, italt, adott esetben cigarettát. Miután ez megtörtént, az ősök sztupájához (síremlékéhez) mentünk, ahol elmondtunk egy imát, valamint a kívánságainkat. Ezt követte rizs és pénz adományozása a pagoda szerzetesei részére: egy hosszú sorba álltunk egy tál rizzsel a kezünkben, hogy a többiekkel együtt haladva megannyi nagyobb edénybe dobáljunk egy-egy kanál rizst, ill. hogy a kihelyezett nylon-zacsikba dobáljuk a pénzt. A szertartás pontos részleteinek értelmezése még hátravan, úgyhogy itt most nem is bonyolódok bele, hogy mi, miért és hogyan történt. Amíg jobban bele nem ásom magam a témába, elégedjetek meg ezzel a néhány képpel:

sürgés-forgás a templom udvarán


a buddhista szerzetes közvetíti a felajánlásokat az ősök felé

Pari édesanyja áldását osztja a családtagoknak

egy másik család szertartása

felajánlások - rizs és készpénz

az idősebb nők családi kötelességeiket letudva gyakran szintén visszavonult életet élnek

A pagodát és egy gyors átöltözést követően informálisra vettük a hangnemet: egy függőágyakkal felszerelt vendéglátó helyre mentünk a mintegy 20 fővel képviseltetett családdal. Ez persze csak egy része volt a családnak, Pari anyukája ugyanis 18 gyermeknek adott életet, akik közül 9 élte meg a felnőttkort. Az unokák számát le sem írom…
Nagy falatozásba és iszogatásba kezdtünk, majdnem olyan volumenben, mint egy otthoni karácsonyon. Közben kis dumálás a családtagokkal, játék a gyerekekkel. A kellemes ejtőzést követően délután tértünk haza, hogy Nari elvigyen még minket Bocával két középkori templomhoz. Még nem voltam Angkorban, de állítólag ezek nagyon hasonlóak, csak kicsiben. Napnyugtára értünk ismét vissza a családi házba, ahol a további invitálást megköszönve és illedelmesen visszautasítva nyeregbe pattantunk, hogy hazáig beszélgessünk a nap eseményeiről, nem győzve ámuldozni a család kedvességén és vendégszeretetén.

terülj-terülj asztalkám

ünnepi lakoma

élni tudni kell...

gyerekjáték
függőágyerdő


A pénteki eseményeket szombaton kis városnézéssel és egy jófajta uszodázással koronáztam meg, hogy ezzel is rákészüljek a vasárnapi „International Day of Global Climate Change” eseményeire. A helyszín természetesen a gyakorlatilag minden nap felkeresett Peace Cafe, a szervezők Theresa, az ottani német önkéntes, Paul, a „sooo English” és Kat. Rám a hivatásos fényképész szerep hárult. Azért is írok az eseményről, mert teljességgel lenyűgözött és elgondolkodtatott, hogy itt van három nyugat-európai fiatal, és a saját szabadidejüket feláldozva szerveztek egy olyan programot egy számukra fontosnak tartott ügyben, hogy ihaj. Jó sok, de még egészséges mennyiségű energiát öltek bele, közben nagyon jól érezték magukat, és még egy csomót tanultak is a dologból, plusz tényleg valami olyat tettek, aminek van értelme. És mindezt persze a lehető legtermészetesebb módon. Tudom, hogy erről a témáról (társadalmi felelősségvállalás, aktivizmus, kreatív programok) már írtam korábban, de engem igazán felvillanyoz ez a dolog, ezért is posztolom.

Maga a program:
9:00     bringás felvonulás helyi fiatalok bevonásával annak érdekében, hogy felhívjuk az emberek figyelmét a téma fontosságára, és hogy további résztvevőket toborozzunk.
10:10   PET palackokból szemetesláda építése
13:00   műhelymunka a táplálkozási szokások és a környezetvédelmi szempontok összefüggéseiről (Kat előadásában, aki nem mellesleg vegan), majd ezt követően a HOME című film megtekintése
16:30   ökológiai lábnyom performansz (a Peace Cafe közönsége befesthette a talpát, hogy egy fehér lepedőre állva szimbolizálja és tudatosítsa: mindannyiunknak van valamekkora hatása a környezetre, és hogy személy szerint is felelősök vagyunk a saját ökológiai lábnyomunk csökkentéséért)
19:00   hagyományos khmer tánc oktatás
19:30   party (climate cocktail 1 $-ért)

A program a viszonylag szerény részvétel ellenére szerintem jól sikerült. Különösen a 2009-ben készített Home c. film tett rám nagy hatást. Gyönyörű képekkel illusztrálva, egy szélesebb perspektívából nézve mutatja be az emberi tevékenység hatását a Földön, rávilágítva a környezeti problémák súlyosságára, az ezek mögött meghúzódó folyamatokra és emberi döntésekre, valamint a Földdel kapcsolatos felelősségünkre és lehetőségeinkre. Nagyon tanulságos és megkapó a film, olyan érzésem volt utána, mintha egy robogó gyorsvonaton ülnénk, kedélyesen cseverésznénk, miközben valami fatális karambol felé száguldunk, aminek a jelei egyre szembeötlőbbek, mégsem teszünk eleget a vonat lassítása vagy új pályára állítása érdekében.

Száz szónak is egy a vége: nézzétek meg.
sooo English...

Join us!

Theresa (on the left) and Christine


it's a chopper, Baby...

Critical Mass Siem Reap

"Agitátor a gyár kantinjában" repro

Do it yourself!

a gyümölcs

műhelymunka a Peace Cafe-ban
piros ökológiai lábnyom

2010. október 6., szerda

Könyv, toll, tinta, ceruza, Rontom-bontom…

Igen, október elsején hivatalosan is elkezdődött az iskola errefelé.
Még első találkozásunk alkalmával említettem az igazgató úrnak (Mr. Kimsoeurng Ourng), hogy szívesen részt vennénk a tanévnyitó ünnepségen, mert kíváncsiak vagyunk rá. Mivel pénteken 8-kor kezdődött az ünnepség, ezért a tanárokkal a korábbi gyakorlattól eltérően 7-től 8-ig tartottuk meg az órát. A kevesebb alvásnak köszönhetően kicsit leharcoltabb voltam ezen a napon, így kissé félve gondoltam az évnyitóra, ahol ki tudja hány órán keresztül kell majd állnunk és hallgatnunk a teljességgel érthetetlen khmer szöveget, de a kíváncsiság persze erősebb volt bennem.
Az ezt követő eseményekre viszont nem voltam lelkileg felkészülve...
Az óra renden lezajlott, bár úgy tűnt, ezúttal nem sikerült teljesen pontosan belőnünk az emészthető tananyag mennyiségét, formáját és az angol kifejezések komplexitását, úgyhogy az üvegházhatásról és a The Stroy of Stuff című rövidfilmben foglalt magvas gondolatokról valószínűleg kevés maradt meg a khmer utókor számára, no de sebaj… (a kisfilmet egyébként minden angolul jól beszélőnek ajánlom – feliratosan is elérhető a www.storyofstuff.com honlapon).
Már az óra közben is behallatszottak a terembe a hangosbeszélőn (alias ordibátor) keresztül kiadott vezényszavak és instrukciók, érezni lehetett, hogy nagyban folyik a készülődés. Az órát követően az egyik tanár megkért, hogy kövessük őt. A suli udvarán baktattunk a pocsolyákat kerülgetve, szemünket a földre szegezve, és akkor egyszer csak ott találtuk magunk előtt a PULPITUS-t. Ezzel önmagában még nem lenne gond, de kísérőnk sűrűn hadonászva jelezte, hogy akkor foglaljunk helyet az emelvényen, közvetlenül egy bazi nagy faragott fatrónus mögött. „Hm – gondoltam -, ez mókásabb lesz, mint hittem…” Velünk egy sorban már ott ült egy buddhista szerzetes, egy rendőr vagy katonatiszt és még jó néhány prominens személyiség, a tanári kar pedig mögöttünk foglalt helyet. Kérdeztem is Kat-et, hogy szerinte ki fog a trónusba ülni, mondta, hogy biztos az igazgató, és ezt el is fogadtam magamban, bár valószerűtlenül nagy volt az a trónus, de gondoltam, megadják a módját, meg mégiscsak egy fontos pozícióról van szó. Néhány perc múlva feltűnt az igazgató, és serényen helyet szorított magának mellettem, majd egy ormótlan Lexus terepjáróból előlépett egy öltönyös, elég stramm felépítésű emberke, komoly ábrázattal – mint utóbb kiderült, Siem Reap tartomány kormányzó helyettese. Mielőtt elfoglalta volna helyét a trónuson, az igazgatóval együtt térden fogadták a buddhista szerzetes áldását, és átnyújtották neki kis ajándékcsomagjukat. Ezután mindenki elfoglalta helyét: a prominens személyiségek, a tanárok és mi Kat-tel a pulpituson, mintegy 3-400 tanuló (több nem fért el az udvaron) pedig velünk szemben az udvaron elhelyezett padokon. Az ünnepség annak rendje és módja szerint a himnusszal kezdődött, de még ezt megelőzően az igazgató, mintegy mellékesen hozzám fordult, és megkérdezte, hogy kívánok-e beszédet mondani. Hmm... Egy tizedmásodpercnyi habozás után mondtam, hogy köszönöm a lehetőséget, de ezúttal nem élnék vele.
Az első ünnepi beszédet az igazgató tartotta, beszélt arról, hogy az írástudók száma 92%-ra nőtt és hogy nagyon fontos az oktatás, meg hogy fontos a kapcsolattartás a partnerekkel, és itt a RAF-ot (tehát minket) is megemlített. Kb. 10-15 perces beszéde után a kormányzó helyettes kenetteljesen a mikrofonhoz lépett, és elkezdte beszédét, pontosabban a király levelének felolvasását. Sok mindenről szó lehetett, mert jó fél órán keresztül olvasta, közben a diákok persze teljes érdektelenségben bámultak maguk elé vagy beszélgettek egymással, a hátsó sorokban pedig komoly mozgást is felfedeztem. Nem is lett volna semmi említésre méltó az eseményben, ha el nem megy az áram az első 10 perc után. Kis tanácstalanság, kérdő pillantások és sürgölődő technikusok, de a kormányzó helyettest ez nem zavarta meg, megszakítás nélkül olvasta a levelet. Én nem hittem a szememnek és a fülemnek, mert gyakorlatilag zéró decibelt lehetett hallani belőle. Még pár kísérlet a technikusok részéről, aztán ők is feladták a küzdelmet. A kormányzó meg csak nyomta tovább. Teljesen groteszk volt a helyzet, legalábbis számomra, de a helyieket ez szemmel láthatóan nem zavarta különösebben, az igazgatón egy pillanatra sem láttam a kínos érzés jeleit. Minden ment rendben, a levél mintegy negyed óra néma monológ után fel lett olvasva. Így, ahogy írom. No para, no feszengés, no stressz.
Ezt követően játékos kérdések formájában tesztelték a tanulók tudását. A bátrabb diákok egyesével kimentek a közönség elé, és ott egy kalapból kihúzott kérdésre kellett válaszolniuk. Aranyos volt, és jó volt látni, hogy ők sem érezték zavarban magukat, még akkor sem, ha történetesen nem tudták a helyes választ a kérdésre.
Az ünnepséget a himnusz zárta.

Az ünnepség után bementünk az igazgató úr irodájába gyorsan megbeszélni, hogy akkor hétfőn hánykor és hol kezdjük a diákok tanítását, de nagy meglepetésemre meghívott minket tanévnyitó ünnepséget követő közös tanári ebédre az iskola épületébe. Persze igent mondtunk. Búcsúzóul még megkérdezte, hogy iszom-e sört...
Mivel az ebéd csak másfél óra múlva kezdődött, ezért elkerekeztem a szállásomra, hogy két üveg Angkor Beer-rel felfegyverkezve (a felfegyverkezve itt helyénvaló kifejezés, mert egyrészt az üveg az nagyobb, mint otthon – mintegy 0,64 literes -, másrészt az ázsiai szervezet nem tolerálja olyan jól az alkoholt, mint az európai) térjek vissza a buliba. Ez nagyon jól jött, mert legalább visszaadhattam valamit abból a sok finomságból, amiben részem volt. Először egy egész hallal indítottam, majd kis marha-falatok, kis leves, és egy kifejezetten piálás mellé kísérőként szolgáló csirke alapú, kókusztejes kacsavérrel megbolondított finomság. A fentiekből már kiderülhetett számotokra, hogy söri volt bőven, legalábbis a helyi viszonyokhoz képest. Egy tanári ebéd helyett egy csapatépítő tréningen találtam magam, ahol bizony tényleg volt alkalom kicsit jobban összebarátkozni az igazgatóval és néhány tanárral. Nem ittam sokat, - mondjuk egyszer az egyik tanár unszolására azért nagy keményen húzóra lenyomtunk egy pohár sört – ennek ellenére az igazgató úr másnap, mikor megkapta tőlem a bulin készített fotókat, nevetve – jó humora van – azt mondta: „Adam, I will always remember you, when I see Angkor beer.”

Szóval szocializáció második lépcsőfok kipipálva. :-)
Jöhetnek a munkás hétköznapok.

A Pulpitus...

a trónus

diákok ügyességi versenye

"Adam, I will always remember you..."

ünnepi finomságok