Könyv, toll, tinta, ceruza, Rontom-bontom…

Igen, október elsején hivatalosan is elkezdődött az iskola errefelé.

Még első találkozásunk alkalmával említettem az igazgató úrnak (Mr. Kimsoeurng Ourng), hogy szívesen részt vennénk a tanévnyitó ünnepségen, mert kíváncsiak vagyunk rá. Mivel pénteken 8-kor kezdődött az ünnepség, ezért a tanárokkal a korábbi gyakorlattól eltérően 7-től 8-ig tartottuk meg az órát. A kevesebb alvásnak köszönhetően kicsit leharcoltabb voltam ezen a napon, így kissé félve gondoltam az évnyitóra, ahol ki tudja hány órán keresztül kell majd állnunk és hallgatnunk a teljességgel érthetetlen khmer szöveget, de a kíváncsiság persze erősebb volt bennem.

Az ezt követő eseményekre viszont nem voltam lelkileg felkészülve...

Az óra renden lezajlott, bár úgy tűnt, ezúttal nem sikerült teljesen pontosan belőnünk az emészthető tananyag mennyiségét, formáját és az angol kifejezések komplexitását, úgyhogy az üvegházhatásról és a The Stroy of Stuff című rövidfilmben foglalt magvas gondolatokról valószínűleg kevés maradt meg a khmer utókor számára, no de sebaj… (a kisfilmet egyébként minden angolul jól beszélőnek ajánlom – feliratosan is elérhető a www.storyofstuff.com honlapon).

Már az óra közben is behallatszottak a terembe a hangosbeszélőn (alias ordibátor) keresztül kiadott vezényszavak és instrukciók, érezni lehetett, hogy nagyban folyik a készülődés. Az órát követően az egyik tanár megkért, hogy kövessük őt. A suli udvarán baktattunk a pocsolyákat kerülgetve, szemünket a földre szegezve, és akkor egyszer csak ott találtuk magunk előtt a PULPITUS-t. Ezzel önmagában még nem lenne gond, de kísérőnk sűrűn hadonászva jelezte, hogy akkor foglaljunk helyet az emelvényen, közvetlenül egy bazi nagy faragott fatrónus mögött. „Hm – gondoltam -, ez mókásabb lesz, mint hittem…” Velünk egy sorban már ott ült egy buddhista szerzetes, egy rendőr vagy katonatiszt és még jó néhány prominens személyiség, a tanári kar pedig mögöttünk foglalt helyet. Kérdeztem is Kat-et, hogy szerinte ki fog a trónusba ülni, mondta, hogy biztos az igazgató, és ezt el is fogadtam magamban, bár valószerűtlenül nagy volt az a trónus, de gondoltam, megadják a módját, meg mégiscsak egy fontos pozícióról van szó. Néhány perc múlva feltűnt az igazgató, és serényen helyet szorított magának mellettem, majd egy ormótlan Lexus terepjáróból előlépett egy öltönyös, elég stramm felépítésű emberke, komoly ábrázattal – mint utóbb kiderült, Siem Reap tartomány kormányzó helyettese. Mielőtt elfoglalta volna helyét a trónuson, az igazgatóval együtt térden fogadták a buddhista szerzetes áldását, és átnyújtották neki kis ajándékcsomagjukat. Ezután mindenki elfoglalta helyét: a prominens személyiségek, a tanárok és mi Kat-tel a pulpituson, mintegy 3-400 tanuló (több nem fért el az udvaron) pedig velünk szemben az udvaron elhelyezett padokon. Az ünnepség annak rendje és módja szerint a himnusszal kezdődött, de még ezt megelőzően az igazgató, mintegy mellékesen hozzám fordult, és megkérdezte, hogy kívánok-e beszédet mondani. Hmm... Egy tizedmásodpercnyi habozás után mondtam, hogy köszönöm a lehetőséget, de ezúttal nem élnék vele.

Az első ünnepi beszédet az igazgató tartotta, beszélt arról, hogy az írástudók száma 92%-ra nőtt és hogy nagyon fontos az oktatás, meg hogy fontos a kapcsolattartás a partnerekkel, és itt a RAF-ot (tehát minket) is megemlített. Kb. 10-15 perces beszéde után a kormányzó helyettes kenetteljesen a mikrofonhoz lépett, és elkezdte beszédét, pontosabban a király levelének felolvasását. Sok mindenről szó lehetett, mert jó fél órán keresztül olvasta, közben a diákok persze teljes érdektelenségben bámultak maguk elé vagy beszélgettek egymással, a hátsó sorokban pedig komoly mozgást is felfedeztem. Nem is lett volna semmi említésre méltó az eseményben, ha el nem megy az áram az első 10 perc után. Kis tanácstalanság, kérdő pillantások és sürgölődő technikusok, de a kormányzó helyettest ez nem zavarta meg, megszakítás nélkül olvasta a levelet. Én nem hittem a szememnek és a fülemnek, mert gyakorlatilag zéró decibelt lehetett hallani belőle. Még pár kísérlet a technikusok részéről, aztán ők is feladták a küzdelmet. A kormányzó meg csak nyomta tovább. Teljesen groteszk volt a helyzet, legalábbis számomra, de a helyieket ez szemmel láthatóan nem zavarta különösebben, az igazgatón egy pillanatra sem láttam a kínos érzés jeleit. Minden ment rendben, a levél mintegy negyed óra néma monológ után fel lett olvasva. Így, ahogy írom. No para, no feszengés, no stressz.

Ezt követően játékos kérdések formájában tesztelték a tanulók tudását. A bátrabb diákok egyesével kimentek a közönség elé, és ott egy kalapból kihúzott kérdésre kellett válaszolniuk. Aranyos volt, és jó volt látni, hogy ők sem érezték zavarban magukat, még akkor sem, ha történetesen nem tudták a helyes választ a kérdésre.

Az ünnepséget a himnusz zárta.

Az ünnepség után bementünk az igazgató úr irodájába gyorsan megbeszélni, hogy akkor hétfőn hánykor és hol kezdjük a diákok tanítását, de nagy meglepetésemre meghívott minket tanévnyitó ünnepséget követő közös tanári ebédre az iskola épületébe. Persze igent mondtunk. Búcsúzóul még megkérdezte, hogy iszom-e sört...

Mivel az ebéd csak másfél óra múlva kezdődött, ezért elkerekeztem a szállásomra, hogy két üveg Angkor Beer-rel felfegyverkezve (a felfegyverkezve itt helyénvaló kifejezés, mert egyrészt az üveg az nagyobb, mint otthon – mintegy 0,64 literes -, másrészt az ázsiai szervezet nem tolerálja olyan jól az alkoholt, mint az európai) térjek vissza a buliba. Ez nagyon jól jött, mert legalább visszaadhattam valamit abból a sok finomságból, amiben részem volt. Először egy egész hallal indítottam, majd kis marha-falatok, kis leves, és egy kifejezetten piálás mellé kísérőként szolgáló csirke alapú, kókusztejes kacsavérrel megbolondított finomság. A fentiekből már kiderülhetett számotokra, hogy söri volt bőven, legalábbis a helyi viszonyokhoz képest. Egy tanári ebéd helyett egy csapatépítő tréningen találtam magam, ahol bizony tényleg volt alkalom kicsit jobban összebarátkozni az igazgatóval és néhány tanárral. Nem ittam sokat, - mondjuk egyszer az egyik tanár unszolására azért nagy keményen húzóra lenyomtunk egy pohár sört – ennek ellenére az igazgató úr másnap, mikor megkapta tőlem a bulin készített fotókat, nevetve – jó humora van – azt mondta: „Adam, I will always remember you, when I see Angkor beer.”

Szóval szocializáció második lépcsőfok kipipálva. :-)

Jöhetnek a munkás hétköznapok.

A Pulpitus...

a trónus

diákok ügyességi versenye

"Adam, I will always remember you..."

ünnepi finomságok