Tegnap este egy német és egy ausztrál lánnyal vacsoráztam, és – mivel a „német néplélek” bizgeti a fantáziámat, kérdeztem, hogy mi a németek sikerességének a titka? Miért sikerült a 20. század elejére komolyabb fejlettségi szintet elérniük, mint a szomszédos franciáknak, vagy a fél világot uraló angoloknak? Azt válaszolta, hogy talán azért, mert a németek ha dolgoznak, akkor dolgoznak, nincs lazsálás, nem hagynak félbe dolgokat, ha valami a feladatuk, azt a lehető legrövidebb idő alatt a legprecízebben elvégzik. Én úgy fogalmaztam meg, hogy komolyan veszik a feladatukat meg magukat, amivel ő is egyetértett. Akárhogy is, érdekelnek ezek a németek, úgyhogy nemsokára – reményeim szerint – oda is el fogok látogatni egy hosszabb időre.
Most azonban Kambodzsában vagyok. Az elmúlt hét eseményeinek taglalása során elkerülhetetlenül, már egyből az első helyen megint csak előkerülnek a barangok, azaz a nyugatiak.
Múlt hét szombaton Kat és a Peace Cafe csapata a World Food Day alkalmából a Wat Dam Nak templom szerzeteseivel közösen egy rendezvényt szerveztek, melynek célja, hogy felhívják a figyelmet a Kambodzsában még mindig égető problémát jelentő éhezésre, alultápláltságra, valamint a még mindig igen magas gyermekhalandósági rátára. (a gyermekhalandósági ráta 124 haláleset/1000 élve születés, a gyerekek 40 %-a krónikusan alultáplált, a lakosság egyharmada „bizonytalan élelmezési körülmények” között él, és a teljes lakosság 26 %-a alultáplált).
A figyelemfelkeltés mellett célul tűzték ki azt is, hogy néhány helyi, az éhezéssel nap mint nap szembesülő család számára adományokat gyűjtsenek, valamint hogy szolidaritásukat fejezzék ki. Ez volt az első ilyen jellegű kezdeményezés a városban, és szerencsére több médium is képviseltette magát az eseményen. Rám a hivatalos fotós szerepe hárult, íme néhány kép:
 |
| Az adományok |
 |
| a szervezők |
 |
| az egyik család |
 |
| egy másik család |
 |
| a Heal the World c. szám közös eléneklése |
A másik meghatározó élmény a hétvégén a Hotel Rwanda c. film megtekintése volt. Az alkotás az 1994-es ruandai népirtásnak állít emléket, igaz történetet feldolgozva. Amikor Magyarország figyelme elsősorban a Szarajevói ostromra és a boszniai genocídiumra összpontosult, akkor Ruandában a hutu többség a tutsi lakosság mintegy felét, és a népirtásban részt venni nem hajlandó „mérsékelt” hutu lakosságot, egyes becslések szerint összességében mintegy egymillió ember életét oltotta ki alig több mint három hónap leforgása alatt. Ez percenként hét ember legyilkolását jelenti. Ezt a tébolyult időszakot mutatja be a film, melyet a száz leginspirálóbb film közé is beválogattak. Mindenképpen érdemes megnézni, de utána ne tervezzetek esti programot…
A suliban rendben mennek a dolgok, a héten a hulladékkezeléssel foglalkoztunk. Rina tanárnővel (alias Kat-tel, az én nevem meg „Hey teacher” vagy „Sorry teacher”) egyre jobban belejövünk a tanításba, de néha még érnek azért meglepetések, pl. hogy ki mit értett és mit nem, meg hogy mennyire keveset tudnak otthon a szavak megtanulásával foglalkozni (magyarul többször el kell mondanunk ugyanazt, ügyesnek kell lenni, hogy fenntartsuk a motivációjukat és a motivációnkat, de alapvetően nagyon élvezem ezt a tanítás dolgot).
Péntek este pedig elmentünk egy táncos szórakozóhelyre, az Angkor What?-ba, ahol a többi nyugati turistához hasonlóan keményen nyomtuk a denszt hajnali négyig. Már nagyon hiányzott egy kis buli, mert eddig jobbára csak iszogatós-beszélgetős-világmegváltós estéken voltam, ami szintén nagyon jó, de ez máshogy jó, és jó volt, úgyhogy most nekem is jó, meg remélem, hogy nektek is.
 |
| magyar-német: 2,5:2,5 |
Igen JÓ: hogy írtál, új bejegyzést ;)
VálaszTörlésJ.
És a fenekedbe nem harapott bele senki?:)
VálaszTörlés:-)
VálaszTörléshe-he, nagyon vicces, de csak egyszer volt Budán kutyavásár...