2010. november 19., péntek

Khmer esküvő

Hát igen, gyorsan telnek a napok, szerdán két hónapja hagytam el kishazámat, és már csak egy hónap van hátra Kambodzsából. Ha ebbe belegondolok, rám jön a kapuzárási pánik. Olyan itt lenni, mint egy kis életet leélni: kezdetben minden új és csodálatos, tele van az ember homályos tervekkel a jövőre vonatkozóan. Aztán szép lassan kialakít egy napi rutint, tervei konkretizálódnak és egyik-másik realizálódik is, mondogatja magának, hogy majd ezt is meg azt is meg kell néznie, élvezi az adott pillanatot, vagy éppen bosszankodik valamin (mert ilyen is van), aztán egy szép napon rádöbben, hogy bizony nem fog minden beleférni az idejébe. Sőt nagyon is kevés fog beleférni. Az ember – nem csak én, másokkal kapcsolatban is ezt tapasztalom – mindig (vagy legtöbbször) többet akar, mint amit éppen megtehet, és ez elégedetlenséggel tölti el. És ez nem jó, de most ezt a gondolatmenetet nem is folytatom, csak megjegyzem, hogy most épp az itteni kis mini-életemet próbálom olyanná tenni, hogy elutazásomkor minél több szempontból elégedetten és jó szívvel tekintsek vissza rá.
Egy életet szépen leélni művészet, és így van ez egy ilyen három hónapos internshippel is. Az idő múlása adja cselekedeteink súlyát.

Mielőtt kifejteném teljes világképemet, azért még gyorsan beszámolok a hét legnagyobb eseményéről: Kattel részt vettünk egy khmer esküvőn. Pontosabban annak csak egy részén, mert informátoraink szerint az már előző nap délután elkezdődik, hogy a tágabb rokonságot és a baráti társaságot (összesen mintegy 700 főt) másnap este egy nagy bulira lássák vendégül. De kezdjük az elején.
 
Az egyik tanárkolléga, Mr. Vitya (ejtsd: Vítyia, és nem Vitya, mint a csüggedőfesztiválos), aki rendszeresen tolmácskodik is az óráinkon, egyik délután átnyújtott egy rózsaszín, parfümmel átitatott borítékot, amin egy csókolózó kisfiú és kislány figurája sejtette már a szakavatott szemlélő számára, hogy ez bizony esküvői meghívó lesz, és valóban. Az előkészületek során Kattel kiderítettük, hogy általában pénzt szoktak ajándékba adni, és hogy az a ruha, amiben tanítani szoktam, megfelelő lesz. Kérdeztem még, hogy meddig tart a buli – a meghívó kedd 16:30-ra szólt –, és azt a választ kaptam, hogy kilencig. Hirtelen nem tudtam, hogy ez most reggel vagy este értendő, aztán kiderült, hogy este. Sebaj, azért felszerelkeztem egy jó félliternyivel a Hajni féle pálinkából, gondoltam villantok vele egy jót, meg hát az alkohol amúgy is a népek barátságának legfőbb záloga.

a meghívók, az ajándék és a csodafegyver
puccosan kiöltözve...
Délután zuhany, fogmosás, – a borotválkozás ezúttal is kimaradt – egy gyors internetcafé és 17:15-ös érkezés a vendéglőbe. Már a bringák parkolása során gyanússá vált, hogy eddig bizony nem sok vendég futott be, aztán a bejáratnál illedelmesen meg is kértek minket, hogy egy laza 15 percet lennénk-e szívesek még várakozni, a pár még nem készült el. Barang időzítés vs. khmer időszámítás. Amikor az este későbbi részében megkérdezte az egyik tanár kollégánk, hogy mikor érkeztünk, még ki is nevetett a válaszunk hallatán. Hiába, két hónap alatt nem lehet teljesen kiismerni egy kultúrát…
Azért jobbnak láttuk 30 percet várni 15 helyett, és mily bölcsen tettük: addigra már több asztaltársaság is összeállt, kezdődött a buli. A bejáratnál egy egész hadsereg fogadott minket. Szerencsére sikerült felismerni közöttük a vőlegényt, bár nem volt könnyű a kék zakójában/kabátjában. Alighogy üdvözöltük az ifjú párt, már tovább is tereltek bennünket a bálterembe, ahol a nyolcfős asztalok némelyikénél már javában folyt a szörpölés. Itt egy fontoskodó úr leültetett mindet egy asztalhoz, vadidegenek közé. Ülésrend nuku, és hát arról sem nagyon faggatózott, hogy hová szeretnénk ülni, kiket ismerünk. Nem gond, egy gyors kérdés, hogy beszélnek-e angolul, egy pár igen, örültünk. Kiderült, hogy a hölgy könyvelésre tanította anno az arát. Aztán több beszélgetés nem is nagyon folyt az este folyamán, miről is lehetne. Mondtam, hogy Hungary, mondták, hogy aha. Ennyi. Megérkezésünk után még vagy 10 percig semmi nem történt, mivel csak heten ültünk az asztalnál, és addig nem szabad elkezdeni az evés-ivást, amíg mindenki meg nem érkezik. A serény ceremóniamester két embert is leültetett mellém, de mindegyik elslisszant, mielőtt felpattintottam volna az első doboz sört, úgyhogy maradt a várakozás. A harmadik szerencsére egyedül jött, maradt is, úgyhogy kezdődhetett a lakoma. Sorra hozták a fogásokat, összesen mintegy ötöt-hatot. Közben persze serényen ittuk a söröket, átlagosan minden 3. percre jutott egy koccintás. Azt hittem, hogy menő vagyok, mert a Lonely Planetban olvastam az egész estén át tartó ivás titkát: jó sok jéggel kell inni a sört (merthogy itt nem hűtötték a sört, hanem jéggel itták). Egy hiba azonban becsúszott a számításomba: míg mindenki a Tiger típusú sört itta, én az ABC típusúval kezdtem, ami barna, és így nem akartam keverni a világos Tigerrel. Az ABC teljesen rendben is van, csak éppenséggel 8%-os az alkoholtartalma. A vacsora közben elmentem egy kicsit kattintgatni a gépemmel, és mire visszaértem, már jópáran hiányoztak az asztaltól, és a mellettem ülő úr is good bye-t mondott cheers helyett a koccintásnál. Egy pár másodpercbe beletelt, míg rájöttem, hogy itt nem egy kis nyelvi tévedésről van szó, hanem bizony lekoccolásról. Este 7-kor. Mivel ketten maradtunk Kattel az asztalnál, átültünk a tanárok asztalához, hogy még egyszer végigegyük a menüsort, és ha lehet, még sűrűbben koccintsunk a sörrel, ezúttal már húzóra (ez itt a helyi rákendroll). Gondoltam, legfőbb ideje, hogy bemutassuk a nagyérdeműnek a mi kis szatmárinkat. Amíg csak látták, nem volt gond. Ahogy beleszagoltak, már hú-húúú-ztak, aztán amikor mondtam, hogy fifty percent, visszakérdeztek, hogy fifteen??? A válaszomat egy újabb hú-húúú-zás és fejcsóválás követte, úgyhogy szégyen szemre haza kellett hoznom a nyírségi csemegét.

fogadóbizottság
az asztaltársaságunk
nagytotál
ivócimborámmal
a zenekar
az ifjú pár
Épp javában koccintgattunk, amikor az igazgatóhelyettes hölgy, a suli legrégebb óta ott dolgozó tanára megjelent a színen, és félreérthetetlen jelét adta annak, hogy bizony nem viccelt akkor, amikor előző nap kijelentette, hogy táncolni akar velem, így kettőnknek jutott a nyitótánc nemes feladata. Szerencsére másokat sem kellett sokáig biztatni, abban a másodpercben még vagy öten robbantak be a táncparkettre, hogy – hajnal helyett – este tízig ropjuk a khmer táncot, minden táncok legdemokratikusabbját. Azért a legdemokratikusabb, mert nem lehet elrontani. Szóval egy asztal körül lötyögve nyomtuk tízig, amikor is a zenekar abbahagyta a zenét, és már csak a legelszántabbak piáztak tovább. Hozzá tartozik a történethez, hogy a nyitótánc mellett a menyasszonyt is nekem sikerült először megtáncoltatni, illetve nem is vagyok benne biztos, hogy sikerült. Úgy történt a dolog, hogy nagyban lötyögök, amikor Mr. Vitya megjelenik a színen, üdvözlöm, mire felajánlja, hogy táncoljak a menyasszonyával. Ez nyilván nagy megtiszteltetés, de én azt sem tudtam, hogy hogyan kell khmerül táncolni valakivel (egyedül ez nem jelent gondot, de a valakivel táncolást nehéz volt értelmeznem, mert itt nem egymással szemben állnak a párok vagy az emberek, hanem egy asztal körül keringenek). Mindenesetre táncoltunk egy ideig.
Egy másik alkalommal pedig egy középkorú hölgy a középen lévő asztalon álló vázából kivett egy műanyag virágot, és nekem adta. Mivel ezúttal sem tudtam, hogyan kellene a szitut lereagálni, az ingembe tűztem a virágot, és az előbb leírt módon táncoltam vele egyet, ami nagy sikert aratott a khmerek körében.

szeletelés I.
szeletelés II.
a csapat
az ifjú párral
A pár szempontjából két részre osztható az esküvő: az egyikben – mintegy három órán keresztül – fogadják a vendégeket, majd a vendégek köszöntése és folytonos ruhacserék váltogatják egymást. Az este folyamán legalább négyféle ruhában láttam a párt…

Összegezve az estét: nagy élmény volt, köszönöm Mr. Vityának, hogy meghívott, és nagy megtiszteltetésnek vettem, igazán kedvesek voltak velünk mindannyian. És a következő khmer esküvőre már időben érkezem…  ;-)

2010. november 10., szerda

b-b-b BB…

Az elmúlt héten újabb fővel bővült a siem reapi magyar kontingens: megérkezett Jelen Fruzsi, a RAF-t irányító Jelen János lánya, aki korábban összesen már nyolc hónapot töltött el Kambodzsában, dolgozott is itt, úgyhogy elég jól ismeri a közeget. Hozott nekem egy újabb üveg pálinkát, aminek bizonyára nagy hasznát fogom venni, nagy köszönet érte. :-) Ideköltözött a szomszédba, úgyhogy most így lakunk sorban a homestay emeleti részében: Fruzsi, Kat, én, Boca.

esztiandrásbocafruzsién
A tanítással kapcsolatos fejlemény, hogy már nem csak a suliban okítok, de két német lány kulturális antropológiai munkájába is elkezdtem besegíteni. Ők 47 másik német fiatallal együtt a Weltwaerts program keretében jöttek ki egy évre Kambodzsába. Ebben a programban világszerte összesen mintegy 800 fő 20 év körüli fiatal vesz részt azzal a céllal, hogy egy éves kint tartózkodásuk és civil szervezeteknél folytatott munkájuk során életre szóló tapasztalatokkal legyenek gazdagabbak. Közülük kettő – Hannah és Robin – a RAF-fal közösen dolgozik. Mivel az eredetileg tervezett projektjük sajnos meghiúsult, új tevékenységek után kellett nézni, és ezek közül az egyik az antropológiai projekt. Még csak két megbeszélésen vagyunk túl, de én nagyon lelkes vagyok. Nagy lehetőség ez a számukra, hogy tanuljanak a kulturális antropológiáról és hogy valóban megismerjék a khmerek kultúráját. Általános probléma – különösen itt Siem Reapban, ahol nagyon sok külföldi megfordul –, hogy a khmerek és a barangok világa két külön társadalom, amely egymás mellett él, és nem könnyű megtalálni a kapcsolódási pontokat. Aki barang, az nagyrészt barangokkal tölti idejét, velük dolgozik együtt, ugyanazokra a helyekre jár enni-inni, ahová a többi barang is, és ezeken a helyeken általában csak a személyzet képviseli a khmer etnikumot, mindenki más barang. Nem kézenfekvőek a két csoport közti sűrű és változatos interakciók, így a legtöbb barang – köztük én is – csak nagyon felszínes információkkal rendelkezik a khmerek mindennapi életéről, gondolkodásmódjáról. Márpedig ez egyrészt nagyon értékes tudás, másrészt élvezetes is a megszerzése. És ebben látom a nagy lehetőséget a lányok számára. Emlékszem, hogy én hogy szerettem az antropológiai megközelítést és egy-egy antropológiai jellegű kutatást annak ellenére, hogy nem könnyű elkezdeni a dolgot. Lelkesít, hogy ebbe a világba vezethetem be őket. Ma megint találkozunk, értékeljük az első feladatuk (húsz, a khmer kultúrával kapcsolatos kérdést kellett összeírniuk) megoldásait, és újabb feladatokat adok nekik. :-)

Talán már meg sem lepődtök, hogy ez a hétvége is négy napos hosszú hétvége volt, mivel tegnap ünnepelték a francia gyarmattartóktól való függetlenedés 57. évfordulóját. Rövid időnek tűnik, ugye? Nekem is. Aztán valamelyik magyar megkérdezte: miért, mi mióta vagyunk függetlenek…? Hehh, fránya történelem!
És itt kapcsolódnék vissza a bejegyzés elejéhez és a címválasztáshoz. A lehetőséget kihasználva ugyanis úgy döntöttünk Fruzsival, hogy megnézzük magunknak ezt a Battambangot (BB), Kambodzsa második legnépesebb, 120 ezer fős lakossággal rendelkező városát. És nem csalatkoztunk.
Hétfőn reggel negyed hatkor keltünk, szendvicsgyártás, bepakolás. Fogtunk az utca végén egy moto-t (azaz egy motorost), és elvitettük magunkat az utazási irodához, ahol már várt ránk a busz. Ezt követően laza 50 percet tekeregtünk a városban, hogy mindenféle szállodákból felvegyük az aznapi utasokat. A busz aztán nagy sokára kigurult velünk SR-ből, de nem ment messzire, csak a Tonlé Sap tó partjáig, ugyanis nem buszútra, hanem hajóútra készültünk :-))). Tudhatjátok, mennyire vonzódom a vízhez és a hajókhoz, úgyhogy jó kis élménynek ígérkezett az út. A Tonlé Sap tóról azt kell tudni, hogy száraz évszakban is nagyobb valamivel a Balatonnál, de esős évszak végére még ehhez képest is jelentősen megnő a területe. Nehéz lenne megmondani, hogy hány személyes volt a hajónk, mert ezeket a számokat errefelé meglehetősen nagy rugalmassággal kezelik. Az gyanús, hogy a tető alatt nem minden utas fért volna el ülve, de hát ki mondta, hogy a hajó tetején nem lehet utazni… A szép időt és az enyhe napsütést kihasználva utunk egy részét mi is fent töltöttük. 

semmilyen szél nem jó annak... (a hajónk)

a tengerész meg a fotós

dirty backpackers' sweet life
Láttunk nyílt víztükröt is, de legtöbbször csak a buja, vízben álló bozótosba vájt keskeny „ösvényen” tudtunk közlekedni. Ebben a bozótban – jobb szót nem találtam rá – falvak is vannak, aminek házai a vízen lebegnek. A gyerekek itt nem tudnak kimenni játszani az utcára, és bringa helyett csónakkal járnak suliba. Azért  majd minden viskó tetején ott volt a legolcsóbb szórakozási lehetőség köldökzsinórja: az antenna. Amikor khmer barátomnak, Cham-nak megmutattam a képeket, sajnálkozva mondta, hogy milyen rossz körülmények között élnek: nincs tiszta ivóvizük, és általános iskolánál magasabb végzettségen nem szereznek.

ösvény

úszó falu

otthon
A tervezetthez képest két óra késéssel, délután háromra értünk BB citybe. Mivel hatkor már sötét van, a szállodai szoba elfoglalása után (kemény 5 dolcsi két fő részére egy éjszaka, igaz, hogy nincs melegvíz, de egyébként teljesen kulturált hely a városközpontban) fogtunk egy motorost, aki elvitt minket a Killing Caves-hez. Ez egy közeli hegy tetején található, több barlangot magába foglaló helyszín. A természet, a szikla és a barlangok gyönyörűek, de nem erről híres a hely, hanem a vörös khmerek által itt végrehajtott számos kivégzésről. Sofőrünk és alkalmi idegenvezetőnk szerint közel kétezer embert gyilkoltak le ezeknél a barlangoknál a vörös khmerek. Azóta pagoda épült a korábbi katonai erődítmények és kivégzőhelyek helyére, de egy koponyákkal és emberi csontokkal teli sztúpa emlékezteti az ide látogatót a szörnyű időkre. Sajnos mindezidáig nem készült a Hotel Rwandához hasonló minőségű film a vörös khmerek rémuralmáról, pedig ez sokat segítene Kambodzsa közelmúltbeli történelmének jobb megismerésében. A legjobbnak a Gyilkos Mezők (Killing Fields) c. alkotást tartják ebben a témában, ami viszonylag jól bemutatja az akkori helyzetet, úgyhogy mindenkinek ajánlom, aki kicsit át szeretné érezni a teljes kiszolgáltatottság és a terrorral szembeni értetlenség érzését. 

naiv festmény a borzalomról

az egyik "killing cave"
Este a Smokin' Pot nevű helyen találkoztunk a helyi Weltwaerts-es csapattal, akik épp az egyik lány 20. születésnapját ünnepelték. Nagyon jót beszélgettem az egyik fiatal sráccal, imponálóan értelmesek és érdeklődőek tudnak lenni ezek a német fiatalok.
Másnap délelőtt még belefért az időnkbe, hogy az egyik helyi nevezetességet, a Bamboo traint is kipróbáljuk. Jópofa dolog volt: egy régóta elhagyatott, igen rossz állapotban lévő sínpáron lehetett megtenni kb. 5 km-nyi utat egy két pár vonatkerékből, egy motorból és egy bambusz felépítményből álló szerkezeten. Amikor két ilyen tákolmány összetalálkozik a nyílt sínen, a kevesebb utassal rendelkezőt kb. fél perc alatt lekapják a sínekről, hogy a másik áthaladhasson, majd a két „mozdonyvezető” az imént elbontott bamboo-traint ugyanúgy fél perc alatt visszateszi a sínekre, hogy már folytathassa is útját. A végállomás egy téglagyár, ahol viszonylag kezdetleges módon készítik a téglát, így már ez önmagában is látványosság. A visszafelé úton a mozdonyvezetőnk megengedte, hogy mi is vezessük a gépet, ami nagyon jópofa dolog volt.

bamboo train
előre a vasútért
extrém sport...  :-)
Ebéd után még belefért pár gyarmati időkből, a huszadik század elejéről származó francia stílusban épült ház megtekintése a folyóparton, hogy aztán busszal érkezzünk vissza SR-be.

keményebb vagyok, mint a beton, ...! 
viva la cambodia!!!
koloniális építészet
utcarészlet Battambangban