Khmer esküvő

Hát igen, gyorsan telnek a napok, szerdán két hónapja hagytam el kishazámat, és már csak egy hónap van hátra Kambodzsából. Ha ebbe belegondolok, rám jön a kapuzárási pánik. Olyan itt lenni, mint egy kis életet leélni: kezdetben minden új és csodálatos, tele van az ember homályos tervekkel a jövőre vonatkozóan. Aztán szép lassan kialakít egy napi rutint, tervei konkretizálódnak és egyik-másik realizálódik is, mondogatja magának, hogy majd ezt is meg azt is meg kell néznie, élvezi az adott pillanatot, vagy éppen bosszankodik valamin (mert ilyen is van), aztán egy szép napon rádöbben, hogy bizony nem fog minden beleférni az idejébe. Sőt nagyon is kevés fog beleférni. Az ember – nem csak én, másokkal kapcsolatban is ezt tapasztalom – mindig (vagy legtöbbször) többet akar, mint amit éppen megtehet, és ez elégedetlenséggel tölti el. És ez nem jó, de most ezt a gondolatmenetet nem is folytatom, csak megjegyzem, hogy most épp az itteni kis mini-életemet próbálom olyanná tenni, hogy elutazásomkor minél több szempontból elégedetten és jó szívvel tekintsek vissza rá.

Egy életet szépen leélni művészet, és így van ez egy ilyen három hónapos internshippel is. Az idő múlása adja cselekedeteink súlyát.

Mielőtt kifejteném teljes világképemet, azért még gyorsan beszámolok a hét legnagyobb eseményéről: Kattel részt vettünk egy khmer esküvőn. Pontosabban annak csak egy részén, mert informátoraink szerint az már előző nap délután elkezdődik, hogy a tágabb rokonságot és a baráti társaságot (összesen mintegy 700 főt) másnap este egy nagy bulira lássák vendégül. De kezdjük az elején.

 

Az egyik tanárkolléga, Mr. Vitya (ejtsd: Vítyia, és nem Vitya, mint a csüggedőfesztiválos), aki rendszeresen tolmácskodik is az óráinkon, egyik délután átnyújtott egy rózsaszín, parfümmel átitatott borítékot, amin egy csókolózó kisfiú és kislány figurája sejtette már a szakavatott szemlélő számára, hogy ez bizony esküvői meghívó lesz, és valóban. Az előkészületek során Kattel kiderítettük, hogy általában pénzt szoktak ajándékba adni, és hogy az a ruha, amiben tanítani szoktam, megfelelő lesz. Kérdeztem még, hogy meddig tart a buli – a meghívó kedd 16:30-ra szólt –, és azt a választ kaptam, hogy kilencig. Hirtelen nem tudtam, hogy ez most reggel vagy este értendő, aztán kiderült, hogy este. Sebaj, azért felszerelkeztem egy jó félliternyivel a Hajni féle pálinkából, gondoltam villantok vele egy jót, meg hát az alkohol amúgy is a népek barátságának legfőbb záloga.

a meghívók, az ajándék és a csodafegyver

puccosan kiöltözve...

Délután zuhany, fogmosás, – a borotválkozás ezúttal is kimaradt – egy gyors internetcafé és 17:15-ös érkezés a vendéglőbe. Már a bringák parkolása során gyanússá vált, hogy eddig bizony nem sok vendég futott be, aztán a bejáratnál illedelmesen meg is kértek minket, hogy egy laza 15 percet lennénk-e szívesek még várakozni, a pár még nem készült el. Barang időzítés vs. khmer időszámítás. Amikor az este későbbi részében megkérdezte az egyik tanár kollégánk, hogy mikor érkeztünk, még ki is nevetett a válaszunk hallatán. Hiába, két hónap alatt nem lehet teljesen kiismerni egy kultúrát…

Azért jobbnak láttuk 30 percet várni 15 helyett, és mily bölcsen tettük: addigra már több asztaltársaság is összeállt, kezdődött a buli. A bejáratnál egy egész hadsereg fogadott minket. Szerencsére sikerült felismerni közöttük a vőlegényt, bár nem volt könnyű a kék zakójában/kabátjában. Alighogy üdvözöltük az ifjú párt, már tovább is tereltek bennünket a bálterembe, ahol a nyolcfős asztalok némelyikénél már javában folyt a szörpölés. Itt egy fontoskodó úr leültetett mindet egy asztalhoz, vadidegenek közé. Ülésrend nuku, és hát arról sem nagyon faggatózott, hogy hová szeretnénk ülni, kiket ismerünk. Nem gond, egy gyors kérdés, hogy beszélnek-e angolul, egy pár igen, örültünk. Kiderült, hogy a hölgy könyvelésre tanította anno az arát. Aztán több beszélgetés nem is nagyon folyt az este folyamán, miről is lehetne. Mondtam, hogy Hungary, mondták, hogy aha. Ennyi. Megérkezésünk után még vagy 10 percig semmi nem történt, mivel csak heten ültünk az asztalnál, és addig nem szabad elkezdeni az evés-ivást, amíg mindenki meg nem érkezik. A serény ceremóniamester két embert is leültetett mellém, de mindegyik elslisszant, mielőtt felpattintottam volna az első doboz sört, úgyhogy maradt a várakozás. A harmadik szerencsére egyedül jött, maradt is, úgyhogy kezdődhetett a lakoma. Sorra hozták a fogásokat, összesen mintegy ötöt-hatot. Közben persze serényen ittuk a söröket, átlagosan minden 3. percre jutott egy koccintás. Azt hittem, hogy menő vagyok, mert a Lonely Planetban olvastam az egész estén át tartó ivás titkát: jó sok jéggel kell inni a sört (merthogy itt nem hűtötték a sört, hanem jéggel itták). Egy hiba azonban becsúszott a számításomba: míg mindenki a Tiger típusú sört itta, én az ABC típusúval kezdtem, ami barna, és így nem akartam keverni a világos Tigerrel. Az ABC teljesen rendben is van, csak éppenséggel 8%-os az alkoholtartalma. A vacsora közben elmentem egy kicsit kattintgatni a gépemmel, és mire visszaértem, már jópáran hiányoztak az asztaltól, és a mellettem ülő úr is good bye-t mondott cheers helyett a koccintásnál. Egy pár másodpercbe beletelt, míg rájöttem, hogy itt nem egy kis nyelvi tévedésről van szó, hanem bizony lekoccolásról. Este 7-kor. Mivel ketten maradtunk Kattel az asztalnál, átültünk a tanárok asztalához, hogy még egyszer végigegyük a menüsort, és ha lehet, még sűrűbben koccintsunk a sörrel, ezúttal már húzóra (ez itt a helyi rákendroll). Gondoltam, legfőbb ideje, hogy bemutassuk a nagyérdeműnek a mi kis szatmárinkat. Amíg csak látták, nem volt gond. Ahogy beleszagoltak, már hú-húúú-ztak, aztán amikor mondtam, hogy fifty percent, visszakérdeztek, hogy fifteen??? A válaszomat egy újabb hú-húúú-zás és fejcsóválás követte, úgyhogy szégyen szemre haza kellett hoznom a nyírségi csemegét.

fogadóbizottság

az asztaltársaságunk

nagytotál

ivócimborámmal

a zenekar

az ifjú pár

Épp javában koccintgattunk, amikor az igazgatóhelyettes hölgy, a suli legrégebb óta ott dolgozó tanára megjelent a színen, és félreérthetetlen jelét adta annak, hogy bizony nem viccelt akkor, amikor előző nap kijelentette, hogy táncolni akar velem, így kettőnknek jutott a nyitótánc nemes feladata. Szerencsére másokat sem kellett sokáig biztatni, abban a másodpercben még vagy öten robbantak be a táncparkettre, hogy – hajnal helyett – este tízig ropjuk a khmer táncot, minden táncok legdemokratikusabbját. Azért a legdemokratikusabb, mert nem lehet elrontani. Szóval egy asztal körül lötyögve nyomtuk tízig, amikor is a zenekar abbahagyta a zenét, és már csak a legelszántabbak piáztak tovább. Hozzá tartozik a történethez, hogy a nyitótánc mellett a menyasszonyt is nekem sikerült először megtáncoltatni, illetve nem is vagyok benne biztos, hogy sikerült. Úgy történt a dolog, hogy nagyban lötyögök, amikor Mr. Vitya megjelenik a színen, üdvözlöm, mire felajánlja, hogy táncoljak a menyasszonyával. Ez nyilván nagy megtiszteltetés, de én azt sem tudtam, hogy hogyan kell khmerül táncolni valakivel (egyedül ez nem jelent gondot, de a valakivel táncolást nehéz volt értelmeznem, mert itt nem egymással szemben állnak a párok vagy az emberek, hanem egy asztal körül keringenek). Mindenesetre táncoltunk egy ideig.

Egy másik alkalommal pedig egy középkorú hölgy a középen lévő asztalon álló vázából kivett egy műanyag virágot, és nekem adta. Mivel ezúttal sem tudtam, hogyan kellene a szitut lereagálni, az ingembe tűztem a virágot, és az előbb leírt módon táncoltam vele egyet, ami nagy sikert aratott a khmerek körében.

szeletelés I.

szeletelés II.

a csapat

az ifjú párral

A pár szempontjából két részre osztható az esküvő: az egyikben – mintegy három órán keresztül – fogadják a vendégeket, majd a vendégek köszöntése és folytonos ruhacserék váltogatják egymást. Az este folyamán legalább négyféle ruhában láttam a párt…

Összegezve az estét: nagy élmény volt, köszönöm Mr. Vityának, hogy meghívott, és nagy megtiszteltetésnek vettem, igazán kedvesek voltak velünk mindannyian. És a következő khmer esküvőre már időben érkezem…  ;-)