Első nap az iskolában, avagy minden másképp van

A három hónapos gyakorlat során környezetvédelmet fogok oktatni a Samdech Euv középiskolában. A tervek szerint minden nap egyszer vagy kétszer másfél órát, részben diákoknak, és ha lehetséges, tanároknak is. A három hónap végére pedig lehetőleg össze kellene állítanunk egy tananyagot, amit távozásunk után az ottani tanárok is tudnak oktatni.

A fenti infokkal felvértezve érkezett meg kis csapatunk (Boca, Kat és jómagam) a Samdech Euv iskolába 2010. szeptember 21-én. A suli október 1-én kezdődik errefelé, de már ezen a napon is sok diákot lehetett látni az iskolában. Mint megtudtam, a szünidőben is bejárnak a tehetősebb diákok, hogy extra órákat vegyenek pénzért a tanároknál. Amikor ezt meghallottam, kicsit sajnáltam őket, hogy de rossz nekik, mert nincs szabadidejük, de akkor a már régebb óta itt lévők felvilágosítottak, hogy a többieknek sem jobb a helyzete: amikor nincs suli, akkor az otthoni munkákban kell besegíteniük… A nyugati értelemben vett szabadság hiánya egyébként nem ritka errefelé. Aki nem olyan hivatalban dolgozik, aminek a nyitvatartási ideje a hétköznapokra korlátozódik, az heti hét napot dolgozik. A Peace Cafe (ahonnan most is jelentkezem) személyzete évi 52 hetet, heti 7 napot, napi 14 órát dolgozik. Ez persze nem nyugati értelemben vett munkatempó, bőven van idő mellette hekizni, nyelvet tanulni, beszélgetni, de azért mégiscsak bent kell lenniük.

Visszatérve a sulira: összesen mintegy 2600 diák jár ide 100 tanár felügyelete alatt, ami meglehetősen nagy intézménynek számítana nálunk, de errefelé valószínűleg átlagos (a népesedési adatok eltérőek, de a Lonely Planet szerint a népesség mintegy 50 %-a 16 év alatti).

Visszatérve szeptember 21-re: az igazgató úr fogad minket, átadom az üveg bort, örül neki, megköszöni (jó kezdet, gondolom, angolul is egész jól beszél, bár nem mindig értem meg a kiejtés miatt), aztán a konkrétumokra terelődik a szó. Kiderül, hogy még az is flexibilis, hogy mit is tanítunk (angolt, digitális fotózást, környezetvédelmet vagy számítástechnikát), nemhogy az óraszám meg a csoport összetétele. Szerencsére nagyon rugalmasnak bizonyult az igazgató úr, kérdezte, hogy mi mit, mikor, kiknek szeretnénk tanítani. Akkor mi mondtuk, hogy alapvetően a környezetvédelemre gondoltunk, de természetesen tudunk ezen részben változtatni, pl. az angol tanítás is belefér, és Péter néhány tanulónak számítástechnikát is tud oktatni. Egyszóval mentek a körök, tényleg teljesen máshogy, mint ahogy ahhoz otthon szokva van az ember – konkrét kérdést feltenni ebben az esetben valahogy nem működött, mert nem volt konkrét válasz. Persze egyből eszembe jutottak a felkészítés során a Glen szemináriumokon és a Jelen Jánossal való találkozás során elhangzottak, miszerint semmit nem kell, szabad és nem is lehet erőltetni, tilos ráerőltetni (még ha ez itthon nem is tűnne erőltetésnek) a partnerekre a mi játékszabályainkat, inkább ki kell találni az övéiket. Nem szabad fennakadni azon, ha nem az történik, amiről előzetesen megállapodtunk, ha teljesen más lesz a projekt, mint amit előzetesen elvárt az ember, sőt az sem ritka, hogy egyáltalán nincs projekt (ettől szerencsére mi nagyon messze vagyunk, de most már értem, hogy más esetekben ez is előfordulhat). Eszembe jutott még a kult antróról a „tedd magad kulturális zárójelbe” kifejezés, meg az, hogy ha az ember empatikus és valóban kíváncsi az adott kultúrával kapcsolatban, akkor menni fog a dolog. Mindenesetre az első találkozó alapján sok kérdés felmerült bennem: valóban ezt akarják, vagy csak mi „erőltetjük” rájuk? Hogy lesz ez működőképes? Miért oktatnának a tanárok környezetvédelmet a távozásunk után? Mi a motivációjuk és mik az intézményi keretek (több pénz a sulitól?)? Aztán Boca megnyugtatott valamelyest, hogy itt másképp működnek a dolgok, kicsit hagyni kell magunkat sodortatni az árral. Ezt pár nap alatt el is fogadtam, és most már tényleg nem zavar különösebben, hogy nem látom pontosan, mi lesz a három hónap kimenetele, eredménye, hanem azt látom, hogy ez nagyban a csapatunkon múlik, és hogy ki fogjuk tudni hozni a legtöbbet ebből a projektből mindkét fél számára.

Az még azért érdekes volt, hogy az igazgató megkérdezte, hogy hány gyereket szeretnénk tanítani, húsz elég lesz? Mondtuk, hogy a legfontosabb, hogy érdeklődjenek a téma iránt meg hogy valamennyire beszéljenek angolul, de a kb. 20-szal mi elégedettek lennénk. Most ott tart a dolog, hogy kihirdette a szabadon választható tárgyak között, és a diákok meg ezen a héten jelentkezhetnek rá.

Sokkal izgalmasabb viszont, hogy hétfőn elkezdtük oktatni a tanárokat, akik az év folyamán sajnos nem fognak ráérni, viszont egy héten keresztül most lehetőségünk van oktatni őket, ill. kicsit megismerni a helyi viszonyokat is. Az első találkozás még az igazgató irodájában történt, bemutatkozás, kicsit beszéltünk a 3 hónap tervéről, mintegy mellékesen megejtettük, hogy tök jó lenne, ha a végére egy tananyagot is összeállíthatnánk, amit ők lefordítanának, de olyan, korábban tervezett témákba, hogy miért hasznos szerintük ill. szerintünk a környezetvédelem, nem mertünk belebonyolódni. Látszott, hogy sem nyelvileg, sem a témával kapcsolatban nincsenek ezen a szinten, csak kényelmetlenül érzenék magukat, amit mindenképpen el szerettünk volna kerülni.

Kedden megvolt az első tanítási nap, témák: széndioxid és víz körforgás ill. miért fontos a környezetvédelem. A találkozó után Boca és Kat is kicsit csalódottak voltak a tanárok témával kapcsolatos ismereteit illetően, én viszont nagyon pozitívnak tartottam, hogy a végén voltak kérdéseik, egymás között dumáltak a hallottakról, még olyan komment is elhangzott, hogy „Nem a nyugati országoknak kellene akkor nagyobb figyelmet fordítani a környezetvédelemre?”, ami az én értelmezésemben a bizalom jele, hogy egy ilyen kvázi kényelmetlennek tűnő kérdést is fel mertek tenni. Mondtam is a többieknek, hogy ez az egy hét nem arról szól, hogy minél több ismeretanyagot átadjunk nekik, mert ez képtelenség. A célunk a téma iránti érdeklődésük felkeltése, a környezetvédelem mint téma, és a személyünk, mint tanár eladása.

Tegnapi téma: Mivel a kérdésünkre, hogy miről szeretnének többet hallani, szintén volt válaszuk (ami megintcsak nagyon pozitív sztem, mert ahogy hallottam, viszonyleg ritkán fogalmaznak meg saját véleményt egy barang számára), ezért a komposztálás és a hússzegény/húsmentes étrend környezetre gyakorolt hatásairól beszélgettünk, melyet szintén az ő, tőlünk teljesen független kérésüknek megfelelően előző este e-mailben el is küldtünk nekik. Az óra során sikerült ismereteket szereznünk a helyi viszonyokkal kapcsolatban, tehát nem csak egyirányú volt a kommunikáció, jöttek a kérdések, és a végén már vicces megjegyzéseik is voltak: „azért olyan szegény Kambodzsa, mert mindent kidobnak, semmit nem hasznosítanak újra, míg a nyugatiak ez teszik”.

Mai téma: hulladékkezelés és szelektív hulladékgyűjtés. A korábban már elhangzottak, plusz mindenki jegyzetelt…  :-))

Szóval úgy tűnik, hogy a tanárokkal sikerült kialakítani a jó kapcsolatot, tervezzük is, hogy az okt. 10-i „National day of global climate change” rendezvényre – amiben Kat társszervező, én meg hivatásos fotós leszek :-) - el is hívjuk őket, hátha eljön valamelyikőjük.

Közben meg szépen sodródunk tovább az árral, kíváncsian arra, hogy merre kanyarog…

Székelykapu Kambodzsában, avagy a suli díszes bejárata

Jó reggelt Kambodzsa!!!

Vasárnap reggel hét óra van, mikor ezeket a sorokat írom, tegnap átköltöztem új, fenntartható (pénzügyileg legalábbis) szálláshelyemre, ahol több barang önkéntes is lakik havi 100 dollárért fejenként, ami nem rossz, tekintve, hogy az ivóvíz ingyen van, amire amúgy napi uszkve 1 dollárt kellene költeni. Odakint csendesen esik a monszuneső (idén állítólag viszonylag kevés eső esik, amit el is hiszek, a saját szememmel láttam, hogy otthon májusban már jól kieste magát), a háziak (merthogy home-stay-ben lakom) már háromnegyed hatkor talpon voltak, magamat pedig annak ellenére sem tudom a korán kelők közé sorolni, hogy három óra előtt felébredtem, és azóta sem tudtam elaludni. Átkozott egy jetlag (időeltolódás miatti fáradtság). Na nem baj, ha elkezdődik a suli (vagy holnap, vagy egy hétre rá, erről még nincs biztos info), akkor csak beáll a szervezetem. Addig meg zombulok kicsit, bár úgy tűnik, hogy itt a trópusokon mind a táplálék, mind az alvásigénye alacsonyabb az embernek. Inni viszont akkor is kell, ha nem vagy szomjas, mert észrevétlenül szökik a víz a szervezetedből… Még talán annyit, hogy bár kezdetben nagyon ízlettek az új és könnyű ázsiai ételek, azért tegnap már igen erős vágyat éreztem, hogy egy jó csirkepaprikást vagy csülkös bablevest egyek. Mindegy, állítólag át fog állni a szervezetem (mondjuk nagyon nincs is más választása, mert eddig még egy magyaros éttermet sem fedeztem fel a környéken :-).

Úgy döntöttem, hogy ma az itteni emberekről fogok írni. Ez nem csak a khmereket, azaz a kambodzsaiakat foglalja magába, hanem az itt dolgozó barangokat is. Nyilván az első benyomásaimat tudom csak megosztani veletek, tehát ez biztosan árnyalódni fog a későbbiekben, úgyhogy tessék csak szorgalmasan olvasni a blogomat a későbbiekben is :-)

Szóval ami megérkezésemkor kifejezetten rosszul esett (nagyrészt ezért lett előző bejegyzésemnek címe a „sokkot kaptam”) az az, hogy a barangok és a helyi khmerek társadalma eléggé elkülönül. Az első pár napban a többi magyar és német önkéntessel jártunk el kajálni, iszogatni meg dumálni különböző helyekre, és közben nem nagyon kerültem kapcsolatba helyiekkel. Egy kicsit olyan volt, mint a gyarmati időkben lehetett, vagy mint az Angol beteg c. filmben. Aztán most már azt gondolom és úgy látom, de legfőképp remélem, hogy aki nem turistaként száll meg itt pár napra, és ráadásul még nyitott és érdeklődő is, az azért képes kapcsolatokat kialakítani a helyiekkel is. A khmerek ugyanis általában nagyon kedvesek, nyitottak, és közvetlenek, és mindig lehet találni valakit, aki - jobban vagy kevésbé jól, de - beszél angolul. A múltkor pl. csak úgy kerekeztem az új bringámmal a városban, mindenféle különösebb cél nélkül, csak hogy lássam, érzékeljem azt, és egyszer csak mellettem termett – szintén bringával – egy kissrác, és megkérdezte, hogy merre megyek, aminek egy laza beszélgetésbe torkollott, aztán egy ponton ő jobbra kanyarodott, én meg balra. Kat belevetette magát az ismerkedésbe, úgyhogy tőle mindenféle izgalmas és hasznos információkat meg lehet tudni (német gyakorlatiasság jellemzi), én azonban még nem kezdtem el komolyabb beszélgetésekbe belefolyni. Valahogy még szoknom kell a közeget. A lényeg, hogy úgy látom, azért vannak kapcsolódási lehetőségek a helyiekkel, és ez az egyik, ami miatt kijöttem, úgyhogy valamelyest megnyugodtam. A két társadalom közti – elsősorban anyagi - különbség azonban továbbra is szembeötlő és zavaró. Na mindegy, erről később nyilván okosabb dolgokat is le fogok tudni írni.

Nagyon szimpatikus viszont, hogy a nyugatiak komolyan foglalkoznak segélyezéssel az országban, mégpedig mindenféle szinten és formában. Találkoztam már középkorú ausztrál önkéntesekkel, akik éves szabadságuk részeként három hétre ide jönnek angolt oktatni, ismerek olyan iskolákat, amit egy amerikai magánember támogat és tart fenn, no és ne feledkezzünk meg a „német hadsereg”-ről sem, ahogy Boca hívja őket: a Weltwaerts program keretében csak Siem Reapban mintegy 10-15 német fiatal (18-22 éves) dolgozik önkéntesként különböző civil szervezeteknél egy éven keresztül. Pont ma hajnali három és négy óra között fogalmaztam meg az egyik német önkéntes lánynak, hogy egyre jobban tisztelem a német és az angolszász társadalmakban azt, ahogy egymásért, a kevésbé tehetősekért, magáért a közjóért magánemberként tesznek valamit – legyen az mégoly apró vagy kevéssé professzionális dolog is -, és nem csak a „hivatásos” szervezetektől és állami intézményektől várják a megoldást. Nagyon sokat számítanak az ilyen jellegű segítségek, és nem mellesleg sokszor nem is csak a konkrét segítség az ami számít, hanem a szolidaritás megélése és megtapasztalása. Ebben a tekintetben a megítélésem alapján kezd javulni a helyzet Magyarországon is, de azért bőven van még mit tanulnunk.

És ha már szolidaritás, akkor egy kis életkép Kambodzsából is, ami szerintem nagyon érdekes és sokat elmond a helyi kultúráról, társadalomról: az egyik nap szokásos helyünkön ebédeltem épp Bocával az Old Market egyik kifőzdéjében/éttermében, az egyik belső asztalnál. Amíg az ételre vártunk, három kissrác jött be karperecet meg képeslapokat árulva, ami ebben az esetben nyilván nem a jó üzletről, hanem az adományozásról szólt volna a mi részünkről, mivel semmi szükségünk nem volt a cuccokra. Nem vettünk tőlük semmit, úgyhogy egy-két jópofa vicces trükkbe torkollott a találkozás, de távozásuk után megjegyeztem Bocának, hogy milyen érdekes, hogy a tulajdonos engedte őket az étteremben viszonylag rámenős módon árulni, méghozzá. Boca válasza felvetésemre az volt, hogy valószínűleg működik a társadalmi szolidaritás, és a kicsit tehetősebbek nem állják útját ennek a pénzszerzési módnak, mert tudják, hogy mások egyébként nem tudnának miből megélni. És ez a magyarázat elég valószínűnek tűnik nekem is.

Azóta próbálok hasonló példát felkutatni otthoni tapasztalataimból…

Röviden összefoglalva: érdekes, tanulságos már ez az első hét is, és várom a folytatást  :-)

És remélem, hogy jól sikerült otthon az idei NaHáT teljesítmény-túra, gondoltam ám rátok, és sajnálom, hogy idén ki kellett hagynom, de ez a családban lassan már kezd hagyománnyá válni…  :-)

sokkot kaptam

Kuala Lumpurt már négy napja elhagytam, de még nem jutottam oda, hogy Siem Riep-ről írjak, aminek több oka is van, de ezekről később… Egyébként örülök, hogy gyarapodik az olvasótábor (ennek ellenére kicsit félek is attól, hogy a levelemnek az „irtó vicces blog” tárgyat adni nem volt jó ötlet, mert néhányan azt hihették, hogy csak egy simán vicces blogot küldök körbe, és nem azt, amelyikben az élményeimről írok; azért ha tudtok valakit, hogy érdekelheti, viszont a levelem elkerülte a figyelmét, akkor pls értesítsétek, köszi).

Szóval ott folytatódik a történet, hogy szept. 20-án hajnalban 3:15-kor keltem és indultam Siem Reap-ba az AirAsia irtózatosan olcsó fapados légitársaságával, de a check-in-nél volt egy kis fennakadás: a srác nem akart beszállókártyát adni, mivel nem volt Siem Reap-ból szóló visszajegyem. Azért nem estem nagyon kétségbe, mert láttam, hogy mással is szívózik, de mégiscsak el kellett mennem a főnökéhez, aki némi akadékoskodás után végül megadta az engedélyt (azóta sem értem, hogy mit akartak ezzel az egésszel, szárazföldön is bármikor el lehet hagyni az országot, ahhoz meg nyilván nem lesz visszajegyem).

Emiatt volt bennem egy kis félsz a határbelépéstől (schengeni tagország állampolgára lévén már egészen elszoktam ettől az egész hajcihőtől), amit csak tetézett, hogy egy üvegecske borocska meg a már ismert pálinkácska is nálam volt, és nem tudtam eldönteni, hogy ezt most bejelentsem-e a vámosoknak, de végül is az egyszerűbb megoldás mellett döntöttem :-)

És az eredmény engem igazolt :-). A Siem Reap-i nemzetközi repülőtéren az első a vízum megszerzése volt, ami vicces körítéssel történik: egy irtó hosszú pult mögött ül vagy 15 emberke, mindegyik egyenruhában. A vízumigénylő papírral, a fényképpel, az útlevéllel no meg 25 dodóval oda kell battyogni az első emberhez, aki átveszi a dokukat. Ekkor az ember átsétál a pult másik végéhez, ahol az utolsó emberke, miután megérkezett hozzá az útlevél a vízummal, átadja azt az ott várakozónak. A két esemény között mindegy 5 perc telik el, ezalatt az egymással dimcsi-dumcsizó hivatalnokok mindegyike vagy aláír, vagy pecsétel, vagy ellenőriz, vagy bejegyez, de mindenképpen csinál valami fontosat a dokumentálás érdekében.

A reptéren már az „Adam Burgermeister” felirat várt, amit egy mosolygós khmer úriember, nem mellesleg tuk-tuk driver tartott a kezében. A tuk-tuk egy olyan riksa, amit nem emberi erővel vagy kerékpárral, hanem motorral vontatnak. Annyira népszerű a tömegközlekedést gyakorlatilag teljes mértékben nélkülöző SR-ben, hogy az ember 10 lépést nem tehet meg anélkül, hogy egy tuk-tuk-os le ne szólítaná, vagy át ne kiabálna az utca túloldaláról. De az itteni közlekedési szokásoknak majd egy külön fejezetet szentelek…

A lényeg, hogy – egyébként minden nyugati turistához hasonlóan - királyoknak beillő kényelemben érkeztem szállodámba, ami összehasonlíthatatlanul jobban felszerelt a KL-i hajlékhoz képest. A külön fürdőszoba és a szokásos bútorok mellett TV és hűtő is van a szobában. És nem mellesleg csaknem a felét kell fizetnem egy éjszakáért, ami pénzben átszámítva 8 dollárt tesz ki. Az ösztöndíjambőó hosszú távon sajnos nem futja ilyen fényűzésre, ezért napokon belül új helyet keresek, ahol olcsóbban is meg lehet szállni (Katherina, a német partnerem a projektben pl. havi 50 dollárért száll meg egy khmer családnál).

Hatalmas különbség KL-hez képest, hogy itt már nem vagyok egyedül, egész kis kolónia vesz körül, ami nagyrészt magyarokból és németekből áll, de a társaságban mindenféle nemzetiség megfordul. A szűkebb csapatot most röviden bemutatom, mert róluk a későbbiekben is fogtok hallani: Katherina (alias Kat) a német tandempartnerem a projektben, vele már a két előkészítő szeminárium során Németországban, ill. Csehországban megismerkedtem. Bócz Péter (alias Boca) a koordinátorunk a RAF részéről, elsősorban ő képviseli hivatalosan a szervezetet, felelős értünk, és tartja a kapcsolatot Magyarországgal (Blogcíme: http://vilagcsavar.blog.hu/). Martoni András (alias Martonyi András) az első Glenie volt Kambodzsában még 2006-ban, tehát ugyanazon keretek között csak egy másik projektben vett részt. Idén januárban a sors kifürkészhetetlen útjai visszasodorták őt Kambodzsába, hogy egy nemzetközi projekt közösségfejlesztésére felelős munkatársa legyen Koh Ker-ben. Blog: http://martoniandras.blogspot.com/. Barátnője Tóth Eszter (alias Eszti – de nem vagyok benne biztos, hogy ő is így gondolja :-)), aki besegít a közösségfejlesztéses projektben, szívja magába a khmer kultúrát és nem mellesleg intenzíven blogol: http://teszti.blogspot.com/. Nagyon jó kis társaság várt itt kint, az első este csaptunk is egy ’buy one get one free’ „barang” bulit.

Welcome drink - mellettem Boca, majd András, Kat, Eszti

A barang kifejezés a khmer nyelvben többjelentésű szó: az első gyarmatosítók után franciát is jelent, de mint tegnap megtudtam, minden más fehérbőrűt is, akik számukra ugyanúgy néznek ki: nagy az orruk, nagy a szemük, fehér a bőrük, és magasra nőnek. És tényleg, még a KL-i repülőtéren összetévesztettek engem azzal a sráccal, aki az alábbi kép bal alsó sarkán látható. Szerintetek????

Az egészségem szerencsére 100 %-os, Siem Reap ilyen szempontból egyelőre nagyon biztonságosnak tűnik. Viszont megérkezésem óta küzdök az időeltolódás miatti átállási nehézségekkel – tegnap is csak hajnal négykor feküdtem le, pedig előtte való este azt hittem, hogy már rendben leszek. És hát már megint kettő óra… Szóval még javában az akklimatizálóság időszakát élem, mindenféle szempontból: minden nap egy új szórakozóhelyet fedezek fel, egy-egy új khmer ismerőssel beszélgetek néhány mondatot, gasztronómiai ínyencségeknek beillő ételeket és italokat kóstolok meg és próbálom értelmezni a körülöttem folyó eseményeket, a dolgok működését.

Azért is írtam a címben, hogy sokkot kaptam, mert jelenlegi érzéseimet és gondolataimat megvizsgálva egy kisebbfajta kulturális sokk szimptómáit vélem felfedezni, ami valószínűleg teljesen normális ebben a helyzetben. Azért persze nem olyan vészes, meg szerintem elég komoly mennyiségű ingert vagyok képes feldolgozni, de azért ez is szerepet játszik abban, hogy megérkezésem óta nem jelentkeztem. Szóval most éppen pakolom helyére a dolgokat meg megpróbálok minél adekvátabb információkat szerezni a látottakról, úgyhogy az még egy ideig el fog tartani, amíg megállapításokra jutok. Remélem győzitek kivárni :-)

Addig is az elmúlt három nap legfontosabb történéseiről röviden: beszereztem az itteni élethez legszükségesebb kellékeket – egy mobiltelefont a hozzá tartozó helyi számmal, és egy kerékpárt kosárral, dinamós lámpával meg csengővel. Azt is tudom már, hogy hol olcsó a kaja és hogy hol lehet napközben pihizni meg internetezni, esetleg más barang-okkal találkozni. Már csak egy olcsó szállás elfoglalása van hátra, no meg némi ruhanemű várárlása (Eszti javaslatának megfelelően tényleg nagyon kevés dolgot pakoltam be a zsákomba, úgyhogy már két mosáson is túl vagyok) és akkor az alapok hosszabb távon is le vannak rakva.

Csak hogy legyen valami képetek az itteni életről, küldök néhány fotót, különösebb komment nélkül egyelőre:

pálmafaliget

Esős évszak kellős közepe

mindennapi

Sivatha Boulevard

a hotelekkel és bárokkal szemben - a Siem Reap folyó túloldala

jelenlegi szállásom (na jó, ebben csak egy szoba  :-)

A település központja - Old Market

Házak az Old Market szomszédságában

a Siem Reap folyó

A Funky Munky bár teraszáról

Életem eddigi legrövidebb napja és az „iszapos torkolat”

Életem eddigi legrövidebb napja 2010. szeptember 18-ra esett, és csodálatos módon ez a nap az, amikor két új kontinenst is felfedeztem… :-)

Na jó, Afrikából nem láttam olyan sokat, csak Kairót és a Nílust éjszaka a repülőgépből, de azért ez is érdekes volt. No meg a mindenféle népek a kairói reptéren (persze akkor még nem sejtettem, hogy milyen kavalkád fogad Kuala Lumpurban).

A történések röviden: 17-én délután valamivel három óra után búcsút vettem kiscsaládomtól Ferihegy 2/B terminálon, majd Kairóban landolt a gépem este 8 körül. Mindenki megnyugtatására: a kairói reptéren találkoztam egy fiatal magyar házaspárral, akik a 14 hónapos babájukkal épp Siem Reap felé tartottak. Az apuka utazási irodánál dolgozik, és azt mondta, hogy egyáltalán nem félti a kislányát, teljesen biztonságos hely Kambodzsa… Aztán persze az is kiderült, hogy ismeri Jelen Jánost, a RAF vezetőjét, meg Maroni Andrást, aki 2006-ban első gleniként (értsd: Glen ösztöndíjas, tehát olyan, mint én most) vett részt a kambodzsai projektben. A feleség meg is jegyezte: „Kicsi a világ.” Mire én gondolatban: „De nagy-Maros” :-)

18-án éjjel egykor felszálltam a 8 szék egy sorban bazinagy repülőgépre, és laza 10 óra repülés után (Afganisztánt elkerülve, a sokkal biztonságosabb Indiai óceán felett átrepülve, kifejezetten Lórinak írva), mintegy 6 óra időeltolódással - ezért volt ez a legrövidebb nap - megérkeztem Kuala Lumpurba (szabad fordításban iszapos torkolat), vagy ahogy a bennfentesek hívják, KL-be. Imi, a tavalyi kambodzsai gleni azt mondta az élménybeszámolójában, hogy első élménye az megdöbbentő hőség volt. Számomra ezek után már nem volt annyira meglepő a hőség („csak” 31 fok volt, mikor megérkeztem, persze magas páratartalom mellett), viszont az orromat egyből megcsapta valami édeskés illat, ami végigkísért KL-i tartózkodásom alatt, viszont Siem Reap-ban eltűnt. No de ne szaladjunk ennyire előre.

KL-ben a chinatown-ban szálltam meg egy eddig még soha nem látott és elképzelni sem mert, mégis nagyon tiszta basic szobában: az ágyon, és egy szemetes kosáron kívül egy neonlámpa és három konnektor, no meg a szabályozhatatlan légkondi alkották a szoba berendezését. ablak nuku. Mivel hiányzott a szobából az extrém erős légkondi távirányítója, így első este a hőingadozás soha nem tapasztalt méreteket öltött attól függően, hogy a szobából kilépve épp bekapcsoltam vagy lekapcsoltam azt. Még szerencse, hogy az időeltolódás miatt amúgy sem tudtam rendesen aludni…

Malajziáról – többek között - azt érdemes tudni, hogy Japán, Tajvan, Dél-korea és Szingapúr után Távol-Kelet és az Óceániai térség legfejlettebb országa, illetve hogy a népesség etnikai és vallási megoszlása impozánsan kevert: A lakosság 50%-a maláj, 12%-a ómaláj benszülött, 24%-a kínai, 8%-a indiai (főleg tamil), és 6%-a egyéb, illetve 53%-a szunnita muszlim, 17%-a buddhista, 12%-a taoista és konfuciánus, 7%-a hindu, 6%-a keresztény, 5%-a egyéb vallású. A város első tapasztalataim alapján rendkívül gyorsan fejlődik, ahol a szegénység és a fényűző gazdagság egyaránt megfér egymás mellett. Láttam hajnalban a taxira várva méretes csótányokat és patkányt is szaladgálni az utcán az alvó hajléktalanok mellett, ugyanakkor voltam a vezető nélküli városi gyorsvasúton, a Petronas towers skybridge-jén és a világ leghosszabb akváriumában. És mivel az otthonról hozott szendvicsek elfogytak, némi bátorság összegyűjtése után a helyi ízekkel is megismerkedtem. :-) A hal még úgy is iszonyatosan csípősre sikeredett, hogy a „less spicey” verziót kértem… Ezen kívül megkóstoltam a kókuszpálma tejet és a cukornád italt a china town piacán, szóval gyűjtöm az új élményeket minden téren :-)

Összességében nagyon tetszett KL a felhőkarcolóival és nagy parkjaival, a négy nyelven (kantonéz, mandarin, maláj, angol) beszélő taxisofőrjével, az egymás mellett megférő fényűzésével és nyomorával. Sokkal biztonságosabb városnak tűnt ez alatt a másfél nap alatt, mint elsőre gondoltam, és az emberek – de a gépem budapesti felszállása óta folyamatosan ezt tapasztalom – nagyon kedvesek, nyitottak és érdeklődőek.

Ízelítőül legyen itt néhány kép

Kairó - KL

Kicsi a világ...

háromnyelvű utcatábla chinatownban

Esti forgatag a kínai negyedben

A szálló ablakából

 A vezető nélkül közlekedő szupermodern városi gyorsvasút...



...és annak közvetlen szomszédsága

Csendélet pálmafával és felhőkarcolóval

2 x 452 m = Petronas ikertornyok

 
 kilátás a 41. emeletről

a skybridge-en a Petronas ikertornyokban

Dél körül

Maláj Derrick

házak a gyarmati időkből - a Central Market szomszédságában

Esti hűsítő

Mi vaaan? Mit keresel te Afrikaban????

Na jo, ez a kerdes csak egyszer hangzott el, a legtobb ember tudta, hogy merre van az a Kambodzsa, ahova is keszultem meg akkor. Szoval roviden leirom, hogy hogy is kerulok ide, meg hogy mik azok a logok a jobb oldalon. Mindenki okulasara. (most ekezetek nelkul tudok csak irni, mert KL-ban vagyok, ahol a konnektorok angol szabvanyuak, igy a laptopom kis idore kiesett a forgalombol)

Az ugy kezdodott, hogy mar regota ereztem, hogy egy hosszabb idot el szeretnek tolteni kulfoldon, megtudni hogy mashol hogyan gondolkodnak az emberek a vilagrol, egymasrol no meg magukrol. Sokaig nem volt merszem meglepni, illetve nem ereztem azt, hogy ez epp most aktualis. Mindig volt valami: szakkoliba lehetett menni, az egyetemet be lehetett fejezni, el lehetett kezdeni dolgozni. Aztan szep lassan 28 lettem, ami nem keves, es a munkahelyemen is elerkezett a valtas ideje, ugyhogy elkezdtem keresgelni. Azt tudtam, hogy a Nyugat mellett a fejlodo orszagokbeli viszonyok is erdekelnek, mert az ottani helyzet hiteles ismerete nagyon is hozzatartozik a vilagrol alkotott realis kephez (a Fold lakossaganak mintegy 80 %-a fejlodo orszagokban el). Marton baratom a gtz nevu nemet fejlesztesi cegnel dolgozik, ot kerdeztem eloszor, de kiderult, hogy a gtz-hez nagyon komoly tapasztalatok szuksegesek, ugyhogy maradt a ded az altalam ismert szervezetek kozul. El is mentem Anikohoz egyik este kideriteni, hogy az ottani lehetosegek talalkoznak-e az en elvarasaimmal. Kiderult, hogy igen (29 eves kor alatt egy eves programra el lehet menni egy fejlodo orszagba - persze csak ha kivalasztjak az embert-, ahol nagyjabol annyi fizetest is kaptam volna, mint az akkori munkahelyemen), am a beszelgetes vegen megemlitette, hogy "a jovo heten van a beadasi hatarideje egy masik programnak". Ez a masik program pedig nem mas, mint a GLEN, aminek kereteben egy veres es csatakos felveteli procedura utan en is reszese lehetek az egy eves kepzesi ciklusnak, melynek ket felkeszito szeminarium mellett resze a kambodzsai projekt, egy otthoni projekt az itt megszerzett tapasztalatokra epitve a globalis neveles targykoreben ill. egy zaro szeminarium. A program soran a kuldo szervezetem a HVSF, akik elsosorban onkentesek es fejlesztesi szakemberek kikozvetitesevel foglalkoznak. A honlapjukon magyarul is olvashattok elmenybeszamolokat :-) Kambodzsaban a fogadoszervezetem pedig egy neve ellenere magyar alapitasu szervezet, a RAF. Az alapitvany a kambodzsai-magyar kapcsolatok fejleszteset szamos teruleten kifejtett tevekenysege (oroksegvedelmi projektek, oktatasi projektek) altal latja el.

Sajnos most mennem kell, majd kesobb meg visszaterek a projektre. Kerdes eseten pedig nyugodtan forduljatok hozzam.

Útravaló

Útravalóul. A legjobb választás, magyaráznom sem kell. Nagy köszönet Nagy Zsuzsinak ;-) Már csak annak drukkoljatok, hogy a határon a spiritusz is átjusson velem, és akkor készülhetnek a képek a kóstolókról...

Nagyon köszönöm a jókívánságokat mindenkinek, elhoztam magammal, és időnként, ha szükségem lesz egyikre-másikra, majd előkapom a szívem egyik szegletéből az éppen odavágót.

Két kedves jelenet a búcsúzás óráiból:
Anya: - Nagyon vigyázz magadra!
Én: - Nyugi, nem lesz semmi gond.
Anya: - Tudom, de én örülnék, ha már itthon lennél...
:-) hiába, Anya csak egy van  :-)

Másik:
Épp kicsit meghitt hangulatban pihenek a Hugi mellett a kanapén, ő megfogja a kezem, mire én várakozóan:
- Mi az?
Mire ő: - Semmi, csak megfogtam a kezed.

Nem tudom, hogy neten keresztül mennyire jön át, de mesélve szerintem irtó vicces a kontraszt a két jelenet között.

Szóval köszönöm mindenkinek a kedves szavakat, már csak kb. 140 napot kell aludni, és újra találkozunk. Hacsak kint meg nem látogattok...  ;-)

úton

Úton lenni jó. Az Úton járni jó.
Egy helyben lenni rossz.

Az út szimbolikája rendkívül gazdag, és ezért is örülök így utólag, hogy ezt a blogcímet választottam. Sokféleképpen lehet úton lenni, és nagyon nehéz megfogalmaznom, hogy én mit is értek ez alatt. Ilyen szavak jutnak eszembe, mint sors, szabadság, feladat, megismerés, ráébredés. Talán az a legtalálóbb megfogalmazása az "Úton levésnek" az én értelmezésemben, hogy épp azt csinálod, amit csinálnod kell.

Így az ember élete folyamán hol gyorsabb léptekkel haladva, hol lassabban, hol jobbra, hogy balra kanyarodva bejár egy utat.

Én pénteken Kambodzsába utazom, és még nem tudom, hogy milyen lesz, hogy hogy fogom érezni magam, csak azt, hogy újra úton vagyok, és ez jó.

A blog címét egyébként Jack Kerouac ihlette On the road című művével. Aki ismeri, tudja...