Khmer esküvő

Hát igen, gyorsan telnek a napok, szerdán két hónapja hagytam el kishazámat, és már csak egy hónap van hátra Kambodzsából. Ha ebbe belegondolok, rám jön a kapuzárási pánik. Olyan itt lenni, mint egy kis életet leélni: kezdetben minden új és csodálatos, tele van az ember homályos tervekkel a jövőre vonatkozóan. Aztán szép lassan kialakít egy napi rutint, tervei konkretizálódnak és egyik-másik realizálódik is, mondogatja magának, hogy majd ezt is meg azt is meg kell néznie, élvezi az adott pillanatot, vagy éppen bosszankodik valamin (mert ilyen is van), aztán egy szép napon rádöbben, hogy bizony nem fog minden beleférni az idejébe. Sőt nagyon is kevés fog beleférni. Az ember – nem csak én, másokkal kapcsolatban is ezt tapasztalom – mindig (vagy legtöbbször) többet akar, mint amit éppen megtehet, és ez elégedetlenséggel tölti el. És ez nem jó, de most ezt a gondolatmenetet nem is folytatom, csak megjegyzem, hogy most épp az itteni kis mini-életemet próbálom olyanná tenni, hogy elutazásomkor minél több szempontból elégedetten és jó szívvel tekintsek vissza rá.

Egy életet szépen leélni művészet, és így van ez egy ilyen három hónapos internshippel is. Az idő múlása adja cselekedeteink súlyát.

Mielőtt kifejteném teljes világképemet, azért még gyorsan beszámolok a hét legnagyobb eseményéről: Kattel részt vettünk egy khmer esküvőn. Pontosabban annak csak egy részén, mert informátoraink szerint az már előző nap délután elkezdődik, hogy a tágabb rokonságot és a baráti társaságot (összesen mintegy 700 főt) másnap este egy nagy bulira lássák vendégül. De kezdjük az elején.

 

Az egyik tanárkolléga, Mr. Vitya (ejtsd: Vítyia, és nem Vitya, mint a csüggedőfesztiválos), aki rendszeresen tolmácskodik is az óráinkon, egyik délután átnyújtott egy rózsaszín, parfümmel átitatott borítékot, amin egy csókolózó kisfiú és kislány figurája sejtette már a szakavatott szemlélő számára, hogy ez bizony esküvői meghívó lesz, és valóban. Az előkészületek során Kattel kiderítettük, hogy általában pénzt szoktak ajándékba adni, és hogy az a ruha, amiben tanítani szoktam, megfelelő lesz. Kérdeztem még, hogy meddig tart a buli – a meghívó kedd 16:30-ra szólt –, és azt a választ kaptam, hogy kilencig. Hirtelen nem tudtam, hogy ez most reggel vagy este értendő, aztán kiderült, hogy este. Sebaj, azért felszerelkeztem egy jó félliternyivel a Hajni féle pálinkából, gondoltam villantok vele egy jót, meg hát az alkohol amúgy is a népek barátságának legfőbb záloga.

a meghívók, az ajándék és a csodafegyver

puccosan kiöltözve...

Délután zuhany, fogmosás, – a borotválkozás ezúttal is kimaradt – egy gyors internetcafé és 17:15-ös érkezés a vendéglőbe. Már a bringák parkolása során gyanússá vált, hogy eddig bizony nem sok vendég futott be, aztán a bejáratnál illedelmesen meg is kértek minket, hogy egy laza 15 percet lennénk-e szívesek még várakozni, a pár még nem készült el. Barang időzítés vs. khmer időszámítás. Amikor az este későbbi részében megkérdezte az egyik tanár kollégánk, hogy mikor érkeztünk, még ki is nevetett a válaszunk hallatán. Hiába, két hónap alatt nem lehet teljesen kiismerni egy kultúrát…

Azért jobbnak láttuk 30 percet várni 15 helyett, és mily bölcsen tettük: addigra már több asztaltársaság is összeállt, kezdődött a buli. A bejáratnál egy egész hadsereg fogadott minket. Szerencsére sikerült felismerni közöttük a vőlegényt, bár nem volt könnyű a kék zakójában/kabátjában. Alighogy üdvözöltük az ifjú párt, már tovább is tereltek bennünket a bálterembe, ahol a nyolcfős asztalok némelyikénél már javában folyt a szörpölés. Itt egy fontoskodó úr leültetett mindet egy asztalhoz, vadidegenek közé. Ülésrend nuku, és hát arról sem nagyon faggatózott, hogy hová szeretnénk ülni, kiket ismerünk. Nem gond, egy gyors kérdés, hogy beszélnek-e angolul, egy pár igen, örültünk. Kiderült, hogy a hölgy könyvelésre tanította anno az arát. Aztán több beszélgetés nem is nagyon folyt az este folyamán, miről is lehetne. Mondtam, hogy Hungary, mondták, hogy aha. Ennyi. Megérkezésünk után még vagy 10 percig semmi nem történt, mivel csak heten ültünk az asztalnál, és addig nem szabad elkezdeni az evés-ivást, amíg mindenki meg nem érkezik. A serény ceremóniamester két embert is leültetett mellém, de mindegyik elslisszant, mielőtt felpattintottam volna az első doboz sört, úgyhogy maradt a várakozás. A harmadik szerencsére egyedül jött, maradt is, úgyhogy kezdődhetett a lakoma. Sorra hozták a fogásokat, összesen mintegy ötöt-hatot. Közben persze serényen ittuk a söröket, átlagosan minden 3. percre jutott egy koccintás. Azt hittem, hogy menő vagyok, mert a Lonely Planetban olvastam az egész estén át tartó ivás titkát: jó sok jéggel kell inni a sört (merthogy itt nem hűtötték a sört, hanem jéggel itták). Egy hiba azonban becsúszott a számításomba: míg mindenki a Tiger típusú sört itta, én az ABC típusúval kezdtem, ami barna, és így nem akartam keverni a világos Tigerrel. Az ABC teljesen rendben is van, csak éppenséggel 8%-os az alkoholtartalma. A vacsora közben elmentem egy kicsit kattintgatni a gépemmel, és mire visszaértem, már jópáran hiányoztak az asztaltól, és a mellettem ülő úr is good bye-t mondott cheers helyett a koccintásnál. Egy pár másodpercbe beletelt, míg rájöttem, hogy itt nem egy kis nyelvi tévedésről van szó, hanem bizony lekoccolásról. Este 7-kor. Mivel ketten maradtunk Kattel az asztalnál, átültünk a tanárok asztalához, hogy még egyszer végigegyük a menüsort, és ha lehet, még sűrűbben koccintsunk a sörrel, ezúttal már húzóra (ez itt a helyi rákendroll). Gondoltam, legfőbb ideje, hogy bemutassuk a nagyérdeműnek a mi kis szatmárinkat. Amíg csak látták, nem volt gond. Ahogy beleszagoltak, már hú-húúú-ztak, aztán amikor mondtam, hogy fifty percent, visszakérdeztek, hogy fifteen??? A válaszomat egy újabb hú-húúú-zás és fejcsóválás követte, úgyhogy szégyen szemre haza kellett hoznom a nyírségi csemegét.

fogadóbizottság

az asztaltársaságunk

nagytotál

ivócimborámmal

a zenekar

az ifjú pár

Épp javában koccintgattunk, amikor az igazgatóhelyettes hölgy, a suli legrégebb óta ott dolgozó tanára megjelent a színen, és félreérthetetlen jelét adta annak, hogy bizony nem viccelt akkor, amikor előző nap kijelentette, hogy táncolni akar velem, így kettőnknek jutott a nyitótánc nemes feladata. Szerencsére másokat sem kellett sokáig biztatni, abban a másodpercben még vagy öten robbantak be a táncparkettre, hogy – hajnal helyett – este tízig ropjuk a khmer táncot, minden táncok legdemokratikusabbját. Azért a legdemokratikusabb, mert nem lehet elrontani. Szóval egy asztal körül lötyögve nyomtuk tízig, amikor is a zenekar abbahagyta a zenét, és már csak a legelszántabbak piáztak tovább. Hozzá tartozik a történethez, hogy a nyitótánc mellett a menyasszonyt is nekem sikerült először megtáncoltatni, illetve nem is vagyok benne biztos, hogy sikerült. Úgy történt a dolog, hogy nagyban lötyögök, amikor Mr. Vitya megjelenik a színen, üdvözlöm, mire felajánlja, hogy táncoljak a menyasszonyával. Ez nyilván nagy megtiszteltetés, de én azt sem tudtam, hogy hogyan kell khmerül táncolni valakivel (egyedül ez nem jelent gondot, de a valakivel táncolást nehéz volt értelmeznem, mert itt nem egymással szemben állnak a párok vagy az emberek, hanem egy asztal körül keringenek). Mindenesetre táncoltunk egy ideig.

Egy másik alkalommal pedig egy középkorú hölgy a középen lévő asztalon álló vázából kivett egy műanyag virágot, és nekem adta. Mivel ezúttal sem tudtam, hogyan kellene a szitut lereagálni, az ingembe tűztem a virágot, és az előbb leírt módon táncoltam vele egyet, ami nagy sikert aratott a khmerek körében.

szeletelés I.

szeletelés II.

a csapat

az ifjú párral

A pár szempontjából két részre osztható az esküvő: az egyikben – mintegy három órán keresztül – fogadják a vendégeket, majd a vendégek köszöntése és folytonos ruhacserék váltogatják egymást. Az este folyamán legalább négyféle ruhában láttam a párt…

Összegezve az estét: nagy élmény volt, köszönöm Mr. Vityának, hogy meghívott, és nagy megtiszteltetésnek vettem, igazán kedvesek voltak velünk mindannyian. És a következő khmer esküvőre már időben érkezem…  ;-)

b-b-b BB…

Az elmúlt héten újabb fővel bővült a siem reapi magyar kontingens: megérkezett Jelen Fruzsi, a RAF-t irányító Jelen János lánya, aki korábban összesen már nyolc hónapot töltött el Kambodzsában, dolgozott is itt, úgyhogy elég jól ismeri a közeget. Hozott nekem egy újabb üveg pálinkát, aminek bizonyára nagy hasznát fogom venni, nagy köszönet érte. :-) Ideköltözött a szomszédba, úgyhogy most így lakunk sorban a homestay emeleti részében: Fruzsi, Kat, én, Boca.

esztiandrásbocafruzsién

A tanítással kapcsolatos fejlemény, hogy már nem csak a suliban okítok, de két német lány kulturális antropológiai munkájába is elkezdtem besegíteni. Ők 47 másik német fiatallal együtt a Weltwaerts program keretében jöttek ki egy évre Kambodzsába. Ebben a programban világszerte összesen mintegy 800 fő 20 év körüli fiatal vesz részt azzal a céllal, hogy egy éves kint tartózkodásuk és civil szervezeteknél folytatott munkájuk során életre szóló tapasztalatokkal legyenek gazdagabbak. Közülük kettő – Hannah és Robin – a RAF-fal közösen dolgozik. Mivel az eredetileg tervezett projektjük sajnos meghiúsult, új tevékenységek után kellett nézni, és ezek közül az egyik az antropológiai projekt. Még csak két megbeszélésen vagyunk túl, de én nagyon lelkes vagyok. Nagy lehetőség ez a számukra, hogy tanuljanak a kulturális antropológiáról és hogy valóban megismerjék a khmerek kultúráját. Általános probléma – különösen itt Siem Reapban, ahol nagyon sok külföldi megfordul –, hogy a khmerek és a barangok világa két külön társadalom, amely egymás mellett él, és nem könnyű megtalálni a kapcsolódási pontokat. Aki barang, az nagyrészt barangokkal tölti idejét, velük dolgozik együtt, ugyanazokra a helyekre jár enni-inni, ahová a többi barang is, és ezeken a helyeken általában csak a személyzet képviseli a khmer etnikumot, mindenki más barang. Nem kézenfekvőek a két csoport közti sűrű és változatos interakciók, így a legtöbb barang – köztük én is – csak nagyon felszínes információkkal rendelkezik a khmerek mindennapi életéről, gondolkodásmódjáról. Márpedig ez egyrészt nagyon értékes tudás, másrészt élvezetes is a megszerzése. És ebben látom a nagy lehetőséget a lányok számára. Emlékszem, hogy én hogy szerettem az antropológiai megközelítést és egy-egy antropológiai jellegű kutatást annak ellenére, hogy nem könnyű elkezdeni a dolgot. Lelkesít, hogy ebbe a világba vezethetem be őket. Ma megint találkozunk, értékeljük az első feladatuk (húsz, a khmer kultúrával kapcsolatos kérdést kellett összeírniuk) megoldásait, és újabb feladatokat adok nekik. :-)

Talán már meg sem lepődtök, hogy ez a hétvége is négy napos hosszú hétvége volt, mivel tegnap ünnepelték a francia gyarmattartóktól való függetlenedés 57. évfordulóját. Rövid időnek tűnik, ugye? Nekem is. Aztán valamelyik magyar megkérdezte: miért, mi mióta vagyunk függetlenek…? Hehh, fránya történelem!

És itt kapcsolódnék vissza a bejegyzés elejéhez és a címválasztáshoz. A lehetőséget kihasználva ugyanis úgy döntöttünk Fruzsival, hogy megnézzük magunknak ezt a Battambangot (BB), Kambodzsa második legnépesebb, 120 ezer fős lakossággal rendelkező városát. És nem csalatkoztunk.

Hétfőn reggel negyed hatkor keltünk, szendvicsgyártás, bepakolás. Fogtunk az utca végén egy moto-t (azaz egy motorost), és elvitettük magunkat az utazási irodához, ahol már várt ránk a busz. Ezt követően laza 50 percet tekeregtünk a városban, hogy mindenféle szállodákból felvegyük az aznapi utasokat. A busz aztán nagy sokára kigurult velünk SR-ből, de nem ment messzire, csak a Tonlé Sap tó partjáig, ugyanis nem buszútra, hanem hajóútra készültünk :-))). Tudhatjátok, mennyire vonzódom a vízhez és a hajókhoz, úgyhogy jó kis élménynek ígérkezett az út. A Tonlé Sap tóról azt kell tudni, hogy száraz évszakban is nagyobb valamivel a Balatonnál, de esős évszak végére még ehhez képest is jelentősen megnő a területe. Nehéz lenne megmondani, hogy hány személyes volt a hajónk, mert ezeket a számokat errefelé meglehetősen nagy rugalmassággal kezelik. Az gyanús, hogy a tető alatt nem minden utas fért volna el ülve, de hát ki mondta, hogy a hajó tetején nem lehet utazni… A szép időt és az enyhe napsütést kihasználva utunk egy részét mi is fent töltöttük. 

semmilyen szél nem jó annak... (a hajónk)

a tengerész meg a fotós

dirty backpackers' sweet life

Láttunk nyílt víztükröt is, de legtöbbször csak a buja, vízben álló bozótosba vájt keskeny „ösvényen” tudtunk közlekedni. Ebben a bozótban – jobb szót nem találtam rá – falvak is vannak, aminek házai a vízen lebegnek. A gyerekek itt nem tudnak kimenni játszani az utcára, és bringa helyett csónakkal járnak suliba. Azért  majd minden viskó tetején ott volt a legolcsóbb szórakozási lehetőség köldökzsinórja: az antenna. Amikor khmer barátomnak, Cham-nak megmutattam a képeket, sajnálkozva mondta, hogy milyen rossz körülmények között élnek: nincs tiszta ivóvizük, és általános iskolánál magasabb végzettségen nem szereznek.

ösvény

úszó falu

otthon

A tervezetthez képest két óra késéssel, délután háromra értünk BB citybe. Mivel hatkor már sötét van, a szállodai szoba elfoglalása után (kemény 5 dolcsi két fő részére egy éjszaka, igaz, hogy nincs melegvíz, de egyébként teljesen kulturált hely a városközpontban) fogtunk egy motorost, aki elvitt minket a Killing Caves-hez. Ez egy közeli hegy tetején található, több barlangot magába foglaló helyszín. A természet, a szikla és a barlangok gyönyörűek, de nem erről híres a hely, hanem a vörös khmerek által itt végrehajtott számos kivégzésről. Sofőrünk és alkalmi idegenvezetőnk szerint közel kétezer embert gyilkoltak le ezeknél a barlangoknál a vörös khmerek. Azóta pagoda épült a korábbi katonai erődítmények és kivégzőhelyek helyére, de egy koponyákkal és emberi csontokkal teli sztúpa emlékezteti az ide látogatót a szörnyű időkre. Sajnos mindezidáig nem készült a Hotel Rwandához hasonló minőségű film a vörös khmerek rémuralmáról, pedig ez sokat segítene Kambodzsa közelmúltbeli történelmének jobb megismerésében. A legjobbnak a Gyilkos Mezők (Killing Fields) c. alkotást tartják ebben a témában, ami viszonylag jól bemutatja az akkori helyzetet, úgyhogy mindenkinek ajánlom, aki kicsit át szeretné érezni a teljes kiszolgáltatottság és a terrorral szembeni értetlenség érzését. 

naiv festmény a borzalomról

az egyik "killing cave"

Este a Smokin' Pot nevű helyen találkoztunk a helyi Weltwaerts-es csapattal, akik épp az egyik lány 20. születésnapját ünnepelték. Nagyon jót beszélgettem az egyik fiatal sráccal, imponálóan értelmesek és érdeklődőek tudnak lenni ezek a német fiatalok.

Másnap délelőtt még belefért az időnkbe, hogy az egyik helyi nevezetességet, a Bamboo traint is kipróbáljuk. Jópofa dolog volt: egy régóta elhagyatott, igen rossz állapotban lévő sínpáron lehetett megtenni kb. 5 km-nyi utat egy két pár vonatkerékből, egy motorból és egy bambusz felépítményből álló szerkezeten. Amikor két ilyen tákolmány összetalálkozik a nyílt sínen, a kevesebb utassal rendelkezőt kb. fél perc alatt lekapják a sínekről, hogy a másik áthaladhasson, majd a két „mozdonyvezető” az imént elbontott bamboo-traint ugyanúgy fél perc alatt visszateszi a sínekre, hogy már folytathassa is útját. A végállomás egy téglagyár, ahol viszonylag kezdetleges módon készítik a téglát, így már ez önmagában is látványosság. A visszafelé úton a mozdonyvezetőnk megengedte, hogy mi is vezessük a gépet, ami nagyon jópofa dolog volt.

bamboo train

előre a vasútért

extrém sport...  :-)

Ebéd után még belefért pár gyarmati időkből, a huszadik század elejéről származó francia stílusban épült ház megtekintése a folyóparton, hogy aztán busszal érkezzünk vissza SR-be.

keményebb vagyok, mint a beton, ...!

 

viva la cambodia!!!

koloniális építészet

utcarészlet Battambangban

Változnak az évszakok…

Nahh, úgy tűnik, tegnap este beköszöntött a hideg évszak (dry cold season).

Először az tűnt fel, hogy Piap, az An család egyik fia (az ő homestay-ükben lakunk) tegnap este az Angkor Famous nevű helyen, ahol fél dolcsis söröket és másfél dolcsis koktélokat iszunk arra panaszkodik, hogy fázik… ???  Mi van, de hát még mindig legalább 22-23 fok van. Aztán Kat, aki napok óta érzi, hogy bujkál benne valami betegség, szintén kijelentette, hogy igenis hideg van, és éjjel már fázott, annak ellenére, hogy ruhástul aludt (ami eddig egyikünkre sem volt jellemző). A hazafelé úton a bringán ülve Boca is megjegyezte, hogy „végre, nem izzad le a hazafelé úton”, és valóban, az éjszaka nem volt meleg, már lefekvéskor magamra húztam takarómul szolgáló óriási fürdőlepedőmet, amit eddig legfeljebb a hajnal közeledtével tettem meg.

Hogy mennyire hozzá lehet szokni az adott ország időjárásához, arra álljon itt két példa. Az egyik kulturális antropológus évfolyamtársam mesélte, hogy egy hosszabb időre kiment Kanadába, ahol folyamatosan fázott. Ez eddig rendben is van, ám az egyik este elfelejtette magával vinni a kabátját, egy szál pulcsiban várt valakiket az utcán, és azt hitte, hogy mindjárt megfagy, de tényleg. Túlélte, és onnantól kezdve már nem fázott többet Kanadában (mondjuk gondolom a kabátját sem hagyta otthon többet J ). A másik sztori Viktor unokatestvéremhez kapcsolódik, aki hamarosan meg is fog látogatni engem, hogy a siem reap-i misszió végeztével felfedezzük Dél-kelet Ázsia néhány országát. Ő tavaly is megfordult már itt, akkor Laoszt, Kambodzsát és Burmát (Mianmart) járta be. Amikor két hónapnyi kalandozás után hazaért, valahogy nagyon nem esett neki jól a hideg, úgyhogy az apukája panaszkodott is, hogy nem lehet győzni a fűtést pénzzel, mert a korábban megszokott hőmérséklet már nem elég a világutazónak…  :-)

Visszatérve SR-re: azért még nem kezdték el hullatni a fák a leveleiket, és az emberek sem kezdtek el téli sapkát meg kesztyűt vásárolni. A napi középhőmérséklet ebben az évszakban sem lesz alacsonyabb 25 foknál. Tapasztalataim alapján az eddig gyakorlatilag teljességgel hiányzó légmozgás is megélénkül ebben az évszakban, ami kissé nehézzé teszi a kerekezést, no de a Dunakanyarban nevelkedett börzsönyi tigrisnek ez meg sem kottyan. A most beköszöntött száraz hideg évszak november és december hónapokat öleli fel, hogy aztán felváltsa a száraz forró évszak, az áprilisi nem ritkán negyven fokos melegekkel, amit aztán a már ismert esős évszak követ május-júniustól kezdődően egészen októberig. Hát ilyen ez a trópusi éghajlat.

8 nap mix

Tegnap este egy német és egy ausztrál lánnyal vacsoráztam, és – mivel a „német néplélek” bizgeti a fantáziámat, kérdeztem, hogy mi a németek sikerességének a titka? Miért sikerült a 20. század elejére komolyabb fejlettségi szintet elérniük, mint a szomszédos franciáknak, vagy a fél világot uraló angoloknak? Azt válaszolta, hogy talán azért, mert a németek ha dolgoznak, akkor dolgoznak, nincs lazsálás, nem hagynak félbe dolgokat, ha valami a feladatuk, azt a lehető legrövidebb idő alatt a legprecízebben elvégzik. Én úgy fogalmaztam meg, hogy komolyan veszik a feladatukat meg magukat, amivel ő is egyetértett. Akárhogy is, érdekelnek ezek a németek, úgyhogy nemsokára – reményeim szerint – oda is el fogok látogatni egy hosszabb időre.

Most azonban Kambodzsában vagyok. Az elmúlt hét eseményeinek taglalása során elkerülhetetlenül, már egyből az első helyen megint csak előkerülnek a barangok, azaz a nyugatiak.

Múlt hét szombaton Kat és a Peace Cafe csapata a World Food Day alkalmából a Wat Dam Nak templom szerzeteseivel közösen egy rendezvényt szerveztek, melynek célja, hogy felhívják a figyelmet a Kambodzsában még mindig égető problémát jelentő éhezésre, alultápláltságra, valamint a még mindig igen magas gyermekhalandósági rátára. (a gyermekhalandósági ráta 124 haláleset/1000 élve születés, a gyerekek 40 %-a krónikusan alultáplált, a lakosság egyharmada „bizonytalan élelmezési körülmények” között él, és a teljes lakosság 26 %-a alultáplált).

A figyelemfelkeltés mellett célul tűzték ki azt is, hogy néhány helyi, az éhezéssel nap mint nap szembesülő család számára adományokat gyűjtsenek, valamint hogy szolidaritásukat fejezzék ki. Ez volt az első ilyen jellegű kezdeményezés a városban, és szerencsére több médium is képviseltette magát az eseményen. Rám a hivatalos fotós szerepe hárult, íme néhány kép:

Az adományok

a szervezők

az egyik család

egy másik család

a Heal the World c. szám közös eléneklése

A másik meghatározó élmény a hétvégén a Hotel Rwanda c. film megtekintése volt. Az alkotás az 1994-es ruandai népirtásnak állít emléket, igaz történetet feldolgozva. Amikor Magyarország figyelme elsősorban a Szarajevói ostromra és a boszniai genocídiumra összpontosult, akkor Ruandában a hutu többség a tutsi lakosság mintegy felét, és a népirtásban részt venni nem hajlandó „mérsékelt” hutu lakosságot, egyes becslések szerint összességében mintegy egymillió ember életét oltotta ki alig több mint három hónap leforgása alatt. Ez percenként hét ember legyilkolását jelenti. Ezt a tébolyult időszakot mutatja be a film, melyet a száz leginspirálóbb film közé is beválogattak. Mindenképpen érdemes megnézni, de utána ne tervezzetek esti programot…

A suliban rendben mennek a dolgok, a héten a hulladékkezeléssel foglalkoztunk. Rina tanárnővel (alias Kat-tel, az én nevem meg „Hey teacher” vagy „Sorry teacher”) egyre jobban belejövünk a tanításba, de néha még érnek azért meglepetések, pl. hogy ki mit értett és mit nem, meg hogy mennyire keveset tudnak otthon a szavak megtanulásával foglalkozni (magyarul többször el kell mondanunk ugyanazt, ügyesnek kell lenni, hogy fenntartsuk a motivációjukat és a motivációnkat, de alapvetően nagyon élvezem ezt a tanítás dolgot). 

"Hey Teacher!"

 Az egyik nap a tanítás végeztével tanúja lehettem az iskola új, thaiföldi partneriskolája növendékei táncbemutatójának. A diákok és a meghívott előadók hagyományos khmer táncokat adtak elő, aminek egyszerű a magyarázata: a partneriskola diákjai és tanárai khmer nemzetiségűek. A történelem során Közép- és Kelet-Európához hasonlóan Dél-Kelet-Ázsiában is jól összekeveredtek a különböző nemzetiségek.

tradicionális khmer zene és tánc

az Apsara-nak öltözött táncosok

Péntek este pedig elmentünk egy táncos szórakozóhelyre, az Angkor What?-ba, ahol a többi nyugati turistához hasonlóan keményen nyomtuk a denszt hajnali négyig. Már nagyon hiányzott egy kis buli, mert eddig jobbára csak iszogatós-beszélgetős-világmegváltós estéken voltam, ami szintén nagyon jó, de ez máshogy jó, és jó volt, úgyhogy most nekem is jó, meg remélem, hogy nektek is.

magyar-német: 2,5:2,5

Vénasszonyok nyara és rakott káposzta helyett

Többen kérdeztétek, hogy milyen az időjárás Kambodzsában.

Hát először is meleg van, de nem olyan vészes. Egy melegebb nyári nap otthon durvább tud lenni az itteni időjárásnál (legalábbis a mostani hőmérséklettel összevetve, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy áprilisban azért 40 fokig is felkúszik a hőmérő higanyszála ezen az éghajlaton). A páratartalom meg biztos magas, de azért nem annyira durva, mint azt korábban elképzeltem. Kiérkezésem előtt azt gondoltam, hogy időnként olyan lesz kicsit, mint egy pálmaházban, vagy egy szaunában, hogy alig kapsz levegőt, és az izzadság nem párolog el a bőrödről. Mondjuk vannak olyan napok, amikor a ruha nagyon nem akar megszáradni a mosás után, és a hátizsákom is spontán penészedésbe kezdett a szoba közepén, ami azért jelez valamit… Összegezve a dolgot: légkondi nélkül is vígan el lehet élni itt, de a ventillátor azért nagyon jó találmány :-)

Szeptember és október a két legcsapadékosabb hónap. Ha egy héttel ezelőtt írtam volna ezt a bejegyzést, akkor azt írtam volna, hogy esőkabátra semmi szükség, mert csak minden második napon esik, és akkor is csak 10-40 percig, amit akárhol ki lehet bekkelni. Az időjárás előrejelzés ezen az éghajlaton teljességgel felesleges foglalkozásnak tartottam. Azóta kicsit megváltozott a véleményem… Az elmúlt héten olyan monszunesők estek, hogy a szállásadó családom kecójának alsó szintjét, az utcánkat, sőt még a suli udvarát is elöntötte a víz. Ezen persze senki nem akad fenn itt, tavaly az egész belvárosi rész víz alatt állt egy hétig. De most már legalább tudom, milyen az a monszuneső. Néha ott ragadsz egy fél napra valahol, mert nincs kedved kimoccanni a helyről, néha vállalod a bőrigázást, néha meg csak egyszerűen élvezed az esőt és játszol benne, kihasználva, hogy egy kicsit sem fázol.

home, sweet home...

utca, nem folyó

folyó előtte...

... folyó utána

végre vége a tanításnak

just :-)

 

Az ételekről is írok pár sort.

Imi – aki tavaly vett részt ugyanebben a projektben – azt mondta, hogy vega volt, mielőtt kijött, de itt rohamosan elkezdett fogyni, mert az itteni vegetáriánus ételek szerinte kevesebb kalóriát tartalmaznak, úgyhogy áttért a húsos kajákra.

Én ennek pont az ellenkezőjét éltem meg, azzal a különbséggel, hogy azért nem kezdtem el hízni… :-) A nagy melegben eleve nem kíván az ember annyit enni, a kajaadagok is szerényebbek, meg az ételhez való hozzájutás sem ment simán az utóbbi egy hétben, mert a nagy esők miatt volt olyan délután, hogy nem volt kedvem kimozdulni a kecóból. A hússzegény életmódra meg ideológiai okokból álltam rá, persze messze vagyok a dogmatizmustól, de azért általában húsmentes ételeket eszem. Az ideológiai ok pedig az, hogy az állattenyésztés környezetterhelése nagyon nagy, pl. világviszonlatban több üvegházhatást fokozó gáz kibocsátásáért felelős, mint az egész közlekedési szektor (!), és akkor még nem is beszéltünk az ezzel együtt járó vízszennyezéssel és az erdőterületek csökkenésével. Akit jobban érdekel a téma, itt talál infot.

Visszatérve a kajákra: általában finomak, egy csomó új kajcsit kipróbáltam, amiket fényképekkel is dokumentáltam. Aki már többfelé utazott, az tudja, hogy az országok között az egyik alapvető különbség a kenyér minősége. Olaszországban nem találsz olyan kenyeret, mit itthon megszoktál, de a németek ugyanígy hiányolják a jó kis barnakenyerüket Magyarországon. Itt ezt a kérdést egy huszárvágással el lehet intézni: nincs kenyér. Na jó, lehet, hogy van, de én még nem találkoztam vele, és a kifliszerű panigni-ket és croissant-okat sem nagyon tartalmazza az étrend. Persze lehet kapni meg szerezni, de alapvetően rizs alapú a táplálkozás. Ezt persze lehetett tudni előre, de amikor megtapasztalod, azért mégiscsak más. Az első dolog, ami nagyon el kezdett hiányozni kb. a második héten, az az otthoni koszt. Sok pénzt megadtam volna egy fincsi csirkepaprikásért (hmmm, még most is összefut a nyál a számban, ha rá gondolok). Aztán szerencsére elmúlt ez az érzés, és jóízűen falatozok a mindenféle rizsalapú finomságokból a helyi kifőzdékben.

 

És ha már étel, akkor ne feledkezzünk meg az italokról sem.

Szinte kizárólag olyan helyekre járunk üccsizni, ahol happy hours van (azaz akciósan adják a földi javakat). Ez kemény valutára átszámítva azt jelenti, hogy fél dolcsi egy pohár sör és másfél a koktél. Az anyagot persze nem spórolják ki semmiből. ;-)

Mennyiiii????

Dolce vita